Ui. Persze megtalálták :-)

Posted: május 13, 2018 in Uncategorized

És eljött az utolsó este, és elfogyott minden pia, es átcsónakoztunk a szomszédra, és elhoztunk egy karton sört, óriás bulit vágtunk, majd ugyanaz a szomszéd hajózott át, hogy adjuk vissza, most az ö sörük fogyott el, és bezacskóztuk a maradékot, hagy vigye..ésakkor lecsapott a vihar. Az a fajta, amire nem számítasz, mert már egy órája csak a lábadat nézed, ahogy táncol. És elvitte a csónakjukat a víz, és megállt a buli, keresni kezdték a hajók a csónakot, én pedig eljöttem aludni, mert segíteni nem tudok, csak és remélni, hogy megtalálják…

Reklámok

Manta kalandjaim utolsója

Posted: május 13, 2018 in Uncategorized

Volt egy tizennégy napos utunk. A vendégeknek ez 3 különbözö túra volt, egy 4 napos, egy 6 napos és egy újabb 4 napos, de mi, oktatók végig a hajón voltunk. Mintha megállt volna az idö, végtelen volt, ismétlödö részletekkel, ugyanazzal a menüsorral, napról napra, merülöhelyek, hopp, már megint itt vagyunk… Fárasztó, intenzív, térerö hiányában sokat játszós és beszélgetös, meg persze szentimentális is, lévén egybeesett a szezonvégi nagy elbúcsúzásokkal. A “kemény mag”, akik igazán sokat lógtunk együtt, elkezdett elszállingózni, és egyik nap átcsónakázott hozzánk az utolsó tagja is, elköszönni. Vihorásztunk, ölelkeztünk, megjátszottuk, hogy nem szomorkodunk, úgyis találkozunk még, ésatöbbi, de amikor beugrott a csónakba és integetés közben ráborult a mellette ülö kolléga vállára, akkor végül persze mindenkinek a szemébe fújt valamit a szél… Hülye kis bolondok, olyan jó kis társaság voltak, némelyiköjüktöl tíz évet fiatalodtam olykor!

Ezekután a hajón lévökkel (szintén nagy kedvenc arcok) megbeszéltük, hogy mi vidáman fogunk elköszönni. Ketten közülük itt lettek egy pár, a kongói fekete belgiumi lány, és a szuperosztrák szöke pszichológus fiú. Imádnivalóak! Szóval 14 nap összezárva a hajón a hülye (néha nemhülye) vendégekkel, és ök másnap repültek Európába. 10 napig egy sajtos pizzáról álmodoztunk, és ezt keményen meg is valósítottuk a partra szállás után, aztán jött a szevasztok… Csak egyikük pityeredett el, másnap mentek a lávjú üzik fáradt másnaposan. Dáviddal elhúztunk Myanmarba egy friss pecsétért az útlevelünkbe, aztán én visszatértem a hajóra hullafáradtan. Olyan üres volt, olyan szívszorító, de szerencsére nem értem rá ilyesmire, pakoltunk, briefingeltünk, aludtunk…

Most a harmadik nap a hajón, nemigazán érzem át, pedig tény, hogy minden korallt utoljára látok itt. Szerencsére elkezdtem dokumentálni az utolsó pár héten, 140 vízalatti videót és istentudja hány fotót kell majd feldolgoznom egyszer, ha végetér ez az örület. (Holnapután, wow, hihetetlen!) Szerettem itt lenni nagyon, minden céges baromság ellenére az egyik legnagyobb élmény az eddigi életemben, és mindenképpen a leggyönyörübb hely, ahol valaha merültem! Borzasztó hálás vagyok mindenért, de próbálom kerülni a szentimentalizmust. Fent feküdtünk az imént a tetöteraszon milliárd csilag alatt, valaki mindig berakott egy dalt amit néhányan vele énekeltek, és újra töltötték a poharam rummal, és röhögtünk, mint a tinédzserek, az ötven éves tripleaderrel, hogy mekkora jó már ez az egész, még ha csóró senkiháziak is vagyunk. Ö a dive industry bukowskija, vígmisije, akinek minden tizedik mondatát lejegyezném… Hát ennyi, kikapcs, immár lent vagyok a vízszint alatt a csöves kis kabinomban, és egy órája aludnom kéne, de túlságosan tele van a szívem. Reggel utoljára Richelieu Rock, a világ top10 merülöhelyeinek egyike. Mivel érdemeltem én ezt ki? Köszipuszi!

Újraitt

Posted: május 8, 2018 in Uncategorized

Egy csomó kis szösszenet van itt a telefonomban, azzal a tervvel, hogy majd otthon egyszer a gép elé ülve befejezem, jobban kifejtem, stb… Most rádöbbentem, hogy sose lesz ilyen, hogy ilyesmire szánjak otthon idöt, úgyhogy csak bekopizom öket ide, míg a hajónk robog a part felé, és kész. Bocs, de egyik sincs befejezve rendesen, röpke hangulatok, amiket nem akartam hagyni elveszni.

~ A kínai oktató lány elveszett az éjszakai merülésen. Az éjszakait mindig unalmas öblökben csináljuk, a similan nem igazán rejt alkalmas éjszakai helyeket, áramlatos, mély, zegzugos…

Szóval ma az uncsi de biztonságos öbölben is kifogtunk egy jó kis áramlást. Én, hogy elkerüljem a bajt, szinte végig a hajó alatt köröztem, sziklàk “szélárnyékában” bújkálva vészeltem át a 40 percet, sokan mások is így tettek. Kivéve a kínai oktatót, ö jól elkalandozott, majd amikor rájött, hogy fogalma sincs, hol van, egy ideig próbált visszanavigálni, majd végül föladta, felemelkedett öt méterre, és betartva az 5 perces biztonsági megállót, további 4-5 csomós sebességgel sodródva a vaksötétben, végül felszínt ért kis csapatával. Eddigre mi már rég a hajó legtetejéröl pásztáztuk a környéket, a túravezetö meg a dingivel kutatta végig az öblöt, gyarapítva mindeközben ösz hajszálait… 40 perc kémlelés után halvány villogó icipici fénypontot vett észre a kapitány valahol a horizonton, és bár valószerütlen volt, hogy ök lennének, fullgázzal iramodott utánuk. És ök voltak! Immár jóval közelebb a következö szigethez, a nagy semmiben lebegtek az éjszaka közepén. Huhh, ez meleg volt, de megúsztuk!

~ Kora reggel fogmosás közben, amit mindig a hajókorlátnál végzek, felbukkant egy hatalmas bálna, 4-5 méterre tölem! Majdnem lenyeltem a fogkefét. Hatalmas alatt tényleg azt értem! Akkora lehetett, mint a hajó, amin 30+ ember alszik, eszik, merül 4 napig… A nap még fel sem kelt, egy sziget mellett horgonyoztunk, de nem az öbölben, hanem jól kint. Közelstávol nem volt senki, egyedül én láttam, és mindössze csak egy pillanat volt. De micsoda pillanat!

~ A túravezetönk ürmániás. Amikor csak ráér, egy rakétakilövö szimulátor játékkal szórakozik a gépén, és órákig tud róla beszélni is aztán… Különben az egyik leg ámulatba ejtöbb ember, akivel eddig találkoztam, de ezt úgysem tudom leírni, meg se próbálom.

Szóval most jött egy vendég Houstonból, és bár semmi különös nem volt benne, feltünt, hogy a csávó feltünöen szimpatizál vele, de nem esett le, mi okból. Mígnem, harmadik este a túlméretezett sörözés során egyszercsak vette a bátorságot és nekiszegezte a kérdést: milyen érzés ott élni, az ürkutatás központjában? És bejött! Kiderült, hogy a csaj is tök rá van kattanva kiskora óta, látta felrepülni a nemtommelyik rakétát, volt bent a központban nyílt napon, stb.

Egy órával késöbb észrevétlenül leosontunk a tetöröl, amikor a lány elkezdte táncolni tanítani, intézzék ezt inkább kettesben…

~ Kora reggel Koh Bonon ébredünk, a kedvenc szigetem a környéken. Az egyik legkedvencebb csajszival osztozunk a flotta legkirályabb kabinján, és a túravezetö is a számomra legkedvesebb. Kávézgatás közben veszem észre a bálnacsapatot, hosszan vonulnak a hajó mögött, végig a sziget mellett. Elöször felkiáltanék, aztán rögtön úgy döntök, nem szólok róla senkinek. Sokkal jobb így csendben nézni, mint wow-zgatázok közepette. Három-négy perc telik el, mire a hátam mögül egyszercsak meghallom Xavier hangját: good start, és ahogy ránézek és ott vigyorog az álmos fejével, tudom, hogy ö is régóta nézi öket. Valamiféle óriás hála tölt el, hogy itt lehetek, a Nap vörösen izzva kel fel a horizonton, majmok és madarak kezdenek hangoskodni a parányi lakatlan szigeten mellettünk, a víz épphogy fodrozódik, teljes a nyugalom. Kéken világító planktonok özönét látom. Három tökéletes nap vár rám!

~Van egy pók a kabinomban, és egyáltalán, icipicit, hangyányit sem érdekel. Lehet, hogy ez már a felnöttség? Vagy csak kurva álmos vagyok?

Fish Love

Posted: március 4, 2018 in Uncategorized

2018 az az év, amikor megvoltak a nagy találkozásaim a nagy halakkal! Mostmár csak egy kékbálna, meg orka kéne, a vízi emlősök közül, na meg persze fókák. Sok fóka! Ja, és hát egy mola mola, azaz holdhal (ami minden más nyelven inkább pedig naphal), ő régi nagy vágyam. Mondjuk volt vele egy egészen belsőséges félóránk a genovai akvárium zárás közeli pillanataiban, Vikivel együtt ültünk a puha szőnyegen egy hatalmas üvegfal előtt, és úgy néztünk egymás szemébe ezzel a furcsa bamba lénnyel, hosszú-hosszú percekig. Legyen is ez bármilyen felemelő és különleges, azért akkor ő mégiscsak fogoly volt, és sokkal jobban szeretnék egy szabadon élő példánnyal szemezni egyszer. Na de, visszatérve ide, január elsején a híres óceáni manta körözött mellettem egy pár percig (tarthatott volna tovább is, ha az egyik jólnevelt búvár nem úszik rá annyira, hogy végül elüldözze e fenséges példányt, sebaj, lesz még másik is idén, tudom!), itt vízi pandának is becézik,ami elképesztően ázsiai tréfa szerintem. A másik viszont még ennél is tartalmasabb találkozás volt a régóta várt cetcápával, három nappal a szülinapom után, ajiba. Igaz, hogy egy nagyon gyerek példány volt (ugyanis a gugli szerint ő a világ legnagyobb hala, 20 méteresre is megnőhet), szóval ez a 3-4 méter közötti cukika valójában az eddigi legnagyobb bébi, akit valaha láttam. Vele sikerült konkrétan egy egész ötven perces merülést eltölteni, ugyanis amikor húsz perc bámulás után úgy éreztem, ennyi elég, ússzunk vissza a zátonyra, és körülnéztem, akkor tudatosodott, hogy már régóta a nagy kékségbe sodródtunk a cápi csodálata során, és nemigazán fogunk tudni visszaúszni a sziklához. Feláldoztam hát az egész merülést rá, és leszámítva a folyamatos stresszt, amit a négy kínai leányzó vendégem okozott (lévén, azt hitték, ők is úszkálhatnak ugyanúgy le és fel, mint maga a hal 8 és 20 méter között), szóval attól eltekintve, hogy fél szememnek és mindkét kezemnek rajtuk kellett lennie szinte végig, tulajdonképpen nem volt nagy áldozat a cetcápával maradni ötven percig. Bár elsőre utáltam, hogy egy csomó búvár veszi körül, később tudatosodott, hogy maga a hal imádja, és tulajdonképpen csak azért van még itt, hogy jakuzzizzon a buborékjainkban, úgyhogy innentől már engem sem zavartak annyira a többiek. Kivéve persze a folyamatos kopácsolást és csörgőzést, amit az összes oktató szimultán volt kénytelen alkalmazni az elvetemült vendégek figyelmét felhívni a normális viselkedésre. Szóval ez egy valódi nagy találkozás volt, és bár a következő, mostani legutolsó tripen ismét láttam egyet, ami mindenkit eszméletlenül feldobott a csapatban, az csak egy szimpla „elúszott mellettünk egy ötméteres hal”-jellegű találkozás volt, persze csodálatos, meg minden, de ez, az első, ez a legjobb fajtából való volt, nem hiszem, hogy valaha is el tudnám felejteni, legyen majd a jövőben akármennyi cetcápás merülésem is! (Van róla fotó meg videó is, de nem erőltetem, úgyis mindenki ezer ilyet látott már. A különbség max annyi, hogy ezeken én is rajta vagyok, jeeee.) 🙂

Love Human’s

Posted: március 4, 2018 in Uncategorized

Az emberek sokkal inkább ugyanolyanok a világ bármely pontján, mint amennyire különbözőek. Vagy legalábbis azonos helyzetek azonos reakciót váltanak ki, legyen az muszlim, buddhista, ateista, fekete vagy fehér, városi, vagy dzsungelszülött. Az egyik ilyen rém multikulti és mégis olyan meghitten otthonos pillanat a penangi szupermarketban ért, Malájziában. Az a város már eleve valami észveszejtő: egy muszlim országban, egy hatalmas buddhista ország szélén, ahová rengeteg nyugati turista rohangál vízumhosszabbításért a szomszédból, és ahol ebből kifolyólag tombol a western kultúra, felturbózva egy óriási, több száz éve ott megtelepedett kínai népességgel, és az ő furcsa harcos zenbuddhista vallásával, meg a hangos-illatos indiai negyed, a hindu fánikkal, füstölővel, színes selyemkelméivel. Koloniális stílusban épült házfalak telegraffitizve a szomszédos cölöpházas tradicionális kínai negyed mellett, hatalmas hófehér mecsetek, fiúlánynak öltözött utcai ázsiai kurvák, részeg bikinis szöszi leánycsapatok, burkát viselő kisgyerekes anyák mellett vonulnak a zegzugos, koszos és zajos utcákon.
Szóval itt zarándokoltam el egy isten háta mögötti jókora közértbe a maradék 1 ringi kézpénzünkkel reggel az esti dorbézolás után, hogy vegyek egy útravaló üveg vizet, mielőtt visszaindulunk Thaiföldre, és előttem sorban állt egy indiai család. Bajszos apu, csillogósba bugyolált, fekete szemű, homlokán pöttyel anyu, karján egy nyálcsorgató (világlegszebbfélévese) kisbaba rágcsálja a „háztartási kekszet”, és a bevásárlókocsi tele, pakolják a szalagra a nagybevásárlás holmijait. A kasszás kisasszony muszlim, fekete-világoskék fejkendőben, szigorúan kerülve a szemkontaktust, komoly arccal pötyögi be a termékeket, ésakkor elérkezik a valamihez, aminek nem jó a kódja. Nem csippan be. Közelebb viszi a szeméhez az árut, ismerős kifejezéssel silabizálja, majd átfordul a monitorhoz, beviszi a számokat kézzel, de úgy sem jó, csak nem adja ki a számító primitív gép, mi a fene ez. Következő lépés: szomszéd kasszás kérdezése, mindez persze malájul (amilyen nyelv asszem nincs is), nem értek semmit, és mégis tökéletesen értek mindent, a szerepek ugyanazok. A szülők elunják és puffogni kezdenek, a kisbaba megérzi, hogy valami nem stimmel és nyűgösködni kezd, átadják apunak, ő idétlenkedésbe fog neki, hogy megelőzze a sírást, a kisfiú boldogan nyúzza a hosszú bajszot, apu nevet, egy pillanatra már nem is érdekli a bevásárlás. A kasszás ideges lesz, a szomszéd kasszás tovább kiabálja a problémát, a kis fehér köpenyes árufeltöltő fiú (amúgy széttetovált, modern ázsiai srác fültágítókkal) szalad a bolt hátuljából megnézni, mi az a termék, majd visszaszalad másikat hozni, hátha az működik, mögöttem a sorban a kínai, indiai, európai, ausztrál, maláj és kitudja miféle népek is elkezdenek szuszogni, hogy nem igaz már, és milyen meleg is van, egy úriember rongyzsepit húz elő a zsebéből és megtörli a homlokát, valaki jóhiszeműen átáll egy másik sorba, egy kiscsaj kibontja, és beleiszik a még kifizetetlen üdítőjébe, én ott vigyorgok az üveg vizemmel, és nézem a műsort. Végül persze minden ugyanúgy lett, mint mindenhol máshol, valahogy kiderül a helyes kód, mindenki megkönnyebbül, fizet, és szétszéled. Azt hiszem, évekig bírnék nézelődni a penangi közértben.

A másik ilyesmi helyzet a japán külsős oktató lány volt, akivel a múltkori hajón osztottam meg a kabinom, és az első nap még csomót dumáltunk és kérdezgettünk egymástól a másik országáról, városáról, szokásairól, stb. Majd a következő naptól a téma a pasijaink, a melónk és az élet úgy általában lett, mígnem az utolsó este elszívtunk egy spanglit, és Bob Marley-t hallgattunk, és az, hogy ő japán, én meg kelet-európai vagyok, annyira számított csak, mint amikor pesti vagy, a másik meg budai.

Jungle life

Posted: március 4, 2018 in Uncategorized

Megöltem egy óriáspókot, pusztán az elmém csodálatos erejével. Persze nem vagyok rá büszke, és nem is akartam, de így történt. Tegnap este amikor hazatértem, és kiderült, hogy persze egyedül leszek itthon, mert Dávid időközben lelépett egy másik hajóra, szóval már este tudtam, hogy meg fog jelenni egy pók. De megúsztam az éjszakát, erre reggel, ahogy felkelek, és kitárom az ajtót, az első dolog, amit észreveszek, egy tenyérnyi jószág, ötméterre a bejárattól flangál a puszta betonon. Hmm…vaciláltam egy darabig, mihez kezdjek, hívjak-e segítséget, csak tartsam szemmel, vagy visszabújjak-e az ágyba, zárt ajtó mögé. Ezutóbbit választottam, persze gyakran újra és újra rá gondolva a fenevadra az ajtóm előtt. Aztán hallottam, hogy elkezd esni, és gondoltam, kinézek, nehogy pont erre meneküljön a vízáradat elől a dög. Erre mit látok: ott hever a pók holtan, és hangyák falják az undok testét…

Ésakkor elhúztam a hajóra, és mire visszaértem, csak Dávid üzenete várt, hogy őt is behívták egy hajóra egy másik céghez, úgyhogy a szilvesztert ő ott töltötte, én meg pont a parton, 30-án este értem vissza. Elsején reggel volt egy egynapos utam, reggel fél7-től, úgyhogy a terv szerint nem rendeztem nagy bulit. A tervek jók, a valóság meg néha nem ragaszkodik túlzottan hozzá, szóval jó kis másnapos kialvatlan reggeli utam volt, de hát mi sem természetesebb ennél január elsején. Viszont az első merülés legelső percében jött egy hatalmas mantarája, ezzel a nap el is volt intézve, vigyorogtunk végig. Az volt a 152. merülésem itt, szóval már ideje volt belefutni valami nagyobba, és utána másnap mentem egy három naposra, a Manta Queen 5-re, amin még nem voltam eddig, és amin egy belorusz csaj a tripleader, egyetlen női főnök a cégnél (a thai tulaj állítólag ágál a női vezetők ellen – bekaphatja). Minden oké volt (leszámítva, hogy a kínai csoport elsodródott egy áramlattal az éjszakai merülésen, és öregedtünk pár évet abban az egy órában, amíg kerestük őket, de végül meglettek). Ez egy pici hajó, sok emberrel, de szerencsésen kedves csapat verődött össze, és sok szépet láttunk. Bár a cetcápám még mindig várat magára, nem erőltetem, majdcsak jön egyszer!

Tegnap megint robogót béreltünk, Dávid már egész ügyesen vezeti, és elmentünk egy csudaszép partra, ahol aztán ránkszakadt egy hatalmas vihar, szerencsére volt egy kis bár a parton, ahol átvészeltük a nagyrészét, és nézhettük a villám-showt a kókuszitalunk mellől szárazon. Végül elindultunk, és hazaértünk szerencsésen a sáros-vizes utakon. Másnap (azaz ma) Dávid ment ismét dolgozni, úgyhogy nekem kellett visszavinni a mocit, izgultam kicsit, de minden jól sikerült, bár szerettem volna többet menni vele, de szinte egész délelőtt esett az eső, úgy meg nem volt kedvem gyakorolgatni. Amikor elállt, volt még egy óra a bérleti időből, úgyhogy tettem pár kört erre-arra, majd visszavittem, és elmentem papaja salátát enni. Egyik kedvenc ételem itt.

Maeste lesz valami céges buli a melóhelyemen, ingyen kaja-pia, ami jó, amúgy nincs kedvem ott jópofáskodni, de gondolom, majd közben megjön a kedv is… Éljenek a három királyok!