Ötödik trip: 79. merülés

Posted: november 28, 2017 in Uncategorized

Ez volt az első öt napos túrám, mindig nagyon nehéz utána lekattanni egymásról, ez amolyan fesztivál-szindróma szerű, megérkezünk, és már elegünk is van picit, hogy összezárva voltunk annyi ideig, és tökre vágyom más emberekre, meg magányra is, ugyanakkor elveszettnek érzem magam „a többiek” nélkül, és a többiek is így vannak vele, ígyaztán hiába küldjük őket haza a búvárbázisról taxival, még el se pakoltunk, máris ott korzóznak újra, és velünk maradnak a kolléga-vacsin, meg aztán az ivászaton, és amikor a tripleader hazaindul, marasztalják, és látom a szemükben a rémületet, hogy mostaztán magukra lesznek hagyva végleg.  Van pár cuki vendég, akivel örülök végre nem vendég-vendéglátó szerepkörben iszogatni, és csocsózni, meg van ugye az a többi, akit már a hátad közepére kívánsz, de akkor sem akar lekoccolni. Na, ezen a túrán épp a kanáriról megismert volt tanulóm volt ez a típus, kábé a második naptól ment mindenkinek az idegeire a hajón is, de mivel másoknak nem volt muszáj vele foglalkozni, így főleg az én idegeimet nyírta. Most pedig, itt ül az ágyamon a szobámban, este még le tudtam pattintani, de ma reggel felhívott, hogy kicsekkolt, és átköltözhet-e pár napra hozzám… Erről nem is írok többet, de biztos vagyok benne, hogy mint minden, ez is el fog múlni. Remélem hamar kapom a következő tripet, és leléphetek innen…

Amúgy ez az első olyan hajó, amin nem éreztem a működés olajozottságát, a tripleader is, a hajó személyzete, és elsősorban a kapitány hagyott maga után némi kívánnivalót, de mivel ez az első évük itt így, elnéző leszek, és megelőlegezem nekik a „majd belejönnek”-et.

Egyébként szerintem sok is az öt nap, az átlagemberek nem szoktak csakúgy váratlanul egyhuzamban lenyomni 19 merülést, szóval elég sokmindenkinek volt fül problémája, megfázása, tengeribetegsége, stb… És a merülőhelyek közé is kénytelenek így betenni pár tölteléket, ami azt jelenti, hogy nem csak és kizárólag top helyekre visszük őket. Ráadásul kicsit olyan ez is, mint kiállítást nézni 6-8 órában. A végén már a legütősebb festmény is hidegen tud hagyni, szóval kisebb a boldogság faktor még akkoris, ha amúgy a merülés maga remek. Mindegy, végülis azért hagytak borravalót ígyis szépen, kivéve persze a „barátot”, aki most ugye itt lóg nálam, és teljesen ötlettelen vagyok, hogyan fogok tőle megszabadulni…  Gyakorolnom kell a nemetmondás művészetét, ez jó lecke lesz.

Reklámok

Mire hazaértem, megérkezett Mike, a kanárin tavaly volt divemaster kollégám, időközben oktató lett belőle Balin. Így aztán első este becsatlakozott a kollégákkal sörözés-vacsorázásba, majd később megnéztük a fesztivált, ami azalatt épült fel a házam előtt, míg oda voltam. Turista szezon nyitó fesztivál a neve, és főleg kaja-pia vonalon mozgott, de azért a színpadon is voltak események, úgymint ladyboy szépségverseny, és persze táncos-zenés programok. Hamar eluntuk, és amúgyis álmos voltam, úgyhogy éjfél körül haza, másnapra Phuketre menés volt betervezve. Mike levelezett valami búvárbolttal, hogy jó kis kedvezménnyel vásároljon, és mivel nekem is kellett ez-az, reggel béreltünk egy robogót (bár én erősködtem, hogy jobb lenne busszal menni Mike tűkön ült, hogy motorozhasson, úgyhogy nem lehetett lebeszélni) és nekivágtunk. Lassabban jártuk meg, mint terveztük, és végül én csak egy dolgot szereztem be a háromból, azért jó móka volt, és este a lebontott fesztivál üres utcáin gyakoroltam a robogózást is. Szerintem jól ment, nincs is benne semmi extra, hacsak nem, hogy mindig le kell tenni mindkét lábad a földre, ha megállsz. Továbbra is inkább a fordított közlekedés frusztrál, bár robival tulképpen jönnek-mennek szembe a forgalommal is, elfér. Kicsit még rumoskóláztunk utána itthon a folyosón, két szomszéd társaságában, és máris ma reggel lett, a lusta napom végre, amikor semmi dolgom. Vagyis de, el kell vinnem a ruháimat a mosodába, holnap újra kihajózom!

És egy másik óceánon, 12 ezer kilométerre tőlem (megmérettem a guglival) végre Albatros is megkezdi útját észak felé, téli garázsába, Las Palmasba. Kicsit izgulok, mert persze hiába beszéltük meg fél éven keresztül hetente háromszor, hogy hogy legyen ez a felhajózás, Dávid szervezési stílusa újabb csavart visz a történetbe. Mindegy, utána majd már legalább az egyikünk biztosan mondhatja, hogy látod, én megmondtam. Remélem, ő lesz az!

A trip amúgy jól sikerült, a három hajó közül, amiken eddig voltam, ez a második kedvencem (a top továbbra is az egyes számú, nekem), mivel ez a flotta új tagja, igen csecse kis hajó, szép fa borítással, és jó nagy tágas terekkel. A túravezető Mark, angol, de már 15 éve Thaiföldön él, északon van egy kis gazdasága, thai feleséggel, gyerekkel, elsőre roppant szimpi forma, aztán a hajón kicsit lehangoló, hogy duzzog, és láthatóan unja már az egészet (hatodik szezonja a cégnél), utána meg, a trip végén a kocsmában megint imádnivaló, és szórakoztató. Picit Füles fazon egyébként, aki nem használja ki, hogy ő a főnök, senkitől nem kér semmit, inkább megcsinálja maga. Igyekeztem a kedvében járni, és kitalálni, mire lehet szüksége, de nem volt könnyű. Néha csakúgy a kezébe nyomtam egy kávét, vagy felírtam a táblára, amit fel kell, és ha bejött, akkor csöndben hálás volt. Külön viccesség, hogy Mark is dolgozott Puerto Ricoban, Gran Canarián, kb 20 éve. Végül ő is azt mondta, hogy szívesen venne a következő túrán is, de már el vagyok ígérkezve a 7-esre, mert jön Sarah (egy régi búvártanulóm), mint vendég, és kilobbiztam, hogy énis azon a hajón legyek, amire helyet foglalt. Szóval a holnaptól futó túrám 5 napos!

Itthon annyi változás történt, hogy kaptam egy asztalt a főbérlőtől, úgyhogy most azon van a laptop, és nem kell többé a földön kucorogva irkásznom. Nagyon kedves főbérlő ez. Na milegyen, strand, vagy punnyadás, vagy próbáljak bankszámlát nyitni, vagy maradjak itthon és olvasgassak, vagy mindez egymás után? Nagyon meleg vaaaaan, pörög a ventillátor ezerrel. November vége, hihihihaha!

Trip nr.3, dive nr.42

Posted: november 14, 2017 in Uncategorized

Hazaértem a harmadik túrámról, ami a kettes számú hajón zajlott. Tripleader Nik, ukrán, nagy és erős fiú, egészen kelet-európai, nem jópofáskodik többet, mint muszáj, és általában este 8 körül már megy is fogatmosni, aludni. Nem volt annyira szórakoztató, mint az 1-esen, de rendesen végzi a munkáját, és összességében semmi baj a hajóval, meg a csapattal (kivéve a svájci kabintársnőm, aki élére hajtogatta az én széthagyott pólóimat is, de ez végülis az ő baja). Végre nem esett az eső, úgyhogy kint aludtam a fedélzeten, ugyanis első este olyan hideg volt a kabinban a légkondi, hogy képtelen lettem volna még egyszer elviselni. Ez a túra csak három napos, és a hajó is kisebb, de kedves, és kényelmes ez is. Hazaértemkor kiderült, hogy muszáj mostmár elintézni az orvosi papírt, bár nehézségekbe ütközik a nyitvatartási idő miatt, azért igyekszem, rajta vagyok! Közben kaptam két tanulót, akikkel a medencében játszottam tegnap pár órát (majd megfagytam, a medence 26 fokos, bbbrrrr!), és holnap megyek a flotta legújabb tagjára, Manta Queen 8, négynapos út! Kíváncsian várom. Este véletlenül megismerkedtem a túravezetővel, szimpi idősebb csóka, angol, de beszél spanyolul is. Az első tirpleaderem mutatott be neki a közért előtt, ahol söröztünk picit, dícsértében hozzáfűzve, ne szeressen meg nagyon, mert úgyis vissza akar majd csábítani magához. 🙂 Jólesik, de sajna egyelőre nem látom, mikor tudnék visszaoldalogni hozzá, tizenkilencedikéig a 8-ason leszek, aztán 22-től remélem a hetesen, mert oda bookingoltam Sarah-t, a kanárin valaha volt divemaster tanulóm, így jó volna azon a hajón lenni, lobbizok érte. Ráadásul az öt napos túra, úgyhogy november végéig már semmi esélyem visszajutni az egyesre. Elengedem.

Az iroda még mindig összevissza dolgozik, és picit idegesítő a manager stílusa, de nem különösebben foglalkozom vele, a legkevesebb a kapcsolatom velük. A német szomszédomat/kollégámat annyira felkavarta a káosz, hogy felmondott, szerintem eltúlozta, bár van igazsága abban, amiket felhozott a cég ellen. A hajón lenni viszont nagyon pazar, szinte folyamatos honvágyam van vissza mindegyik túra után. Itt a parton lenni is tökjó egyébként, de úgy tűnik munkamániás lettem, és tökre nem szeretek már csak így itthon héderezni. Tegnap picit lementem a strandra a medence után átmelegedni, már több, mint egy hete nem voltam, olvasgattam a függőágyban, azért nem volt rossz az sem, este pedig megittunk pár sört a visszatérőkkel, de okosan időben hazajöttem. Most lassan felkerekedek az orvosi rendelő irányába, és útközben megpróbálok szerezni egy búvárlámpát is, ha találok olcsót. Kéne nagyon, meg egy orsó a bójámhoz, meg egy iránytű. Mondjuk ezutóbbi nélkül elvagyok, de a másik kettőre égetően szükségem van.

Rizs

Posted: november 9, 2017 in Uncategorized

A maláj túráról kihagytam, hogy szinte egész úton rizsföldek mellett haladtunk, de egyetlen jó fotót sem sikerült róla készítenem, mégis csodaszép volt, és azon gondolkoztam, míg próbáltam állandóan lefotózni a gyors kisbuszból, hogy milyen nagyon király dolog is ez az utazás, látod a tévében, olvasol a rizsföldekről, és egyszercsak ott vagy, és szinte megszokottnak tűnik, mintha ezerszer történt volna már, hogy száz meg száz kilométereken keresztül rizsföldek mellett visz az utad. Imádom!

2. trip: 15 merülés

Posted: november 9, 2017 in Uncategorized

Újra írom a merüléseim, vagy mi ez? Gondolom majd elmúlik, de egyelőre van kedvem megfigyelni, hányszor jutok víz alá Thaiföldön. Különben a kompjúterem nagyjábóli számításai szerint valamikor most van a 3000. merülésem, és hogy megjegyezhető legyen, úgy döntöttem, a Danival PhiPhin töltötteket fogom annak kinevezni. Első ázsiai bluggy, ráadásul évek óta az első olyan merülés, ahol valódi befizetett vendég voltam, szóval emlékezetes! A kétezredik Horvátországban volt. Az ezret pedig Gran Canarián ünnepeltem. Hol lesz vajon a négyezredik?

Amint a fedélzetre léptem, egyből otthon éreztem magam a hajón, mindenki kedvesen üdvözölte egymást, és belecsaptunk: kipakol, kabinfoglal, ismerkedik, vacsi, stb. Az éjszakai út elég hullámos volt, és sokan szenvedtek a tengeribetegségtől, de mivel én hullafáradt voltam még Malajzia miatt, hamar kidőltem, és remekül ébredtem reggel. Kedves kis csapatom volt, az első merülés végéig, amikoris kiderült, hogy minden csoportban van egy valaki, aki csak a többieket hátráltatja, így szétszedtük őket, hogy ne zavarják az ügyeseket, és csináltunk belőlük egy „rossz búvár csoportot” (nekik úgy neveztük: the buoyancy group), amit jószívűen bevállaltam, hogy kezelésbe veszek, és majd én búvárt faragok belőlük, ha addig élünk is! Egyébként elég jól sikerült, már a második nap közepére szinte tökéletesen lebegtek, a biztonsági megállón oda is úsztam velük a főnökhöz, aki leemelte a fejkendőjét előttem a víz alatt… Nagyon megszerettem ezt a főnit amúgy, és épp megdumáltuk, hogy mostantól reméli, egész szezonban az ő hajóján leszek, de amikor visszaértünk, kiderült, a manager már mást szánt nekem holnapra, úgyhogy fájó szívvel búcsút vettünk, egyébként jobb is ez így, nem akartam egyből leragadni az elsőnél. Ő is, és más kollégáim is azt mondták egyébként, hogy ahova ma megyek, az még ennél az előzőnél is jobb! Kíváncsi leszek.

A visszaérés vicces volt, csak mi, Xavier a tripleader és én voltunk nem ázsiaiak a hajón, így a megszokott megyünk sörözni, ha végre mindennel végeztünk dologból az lett, hogy ketten ültünk a bolt előtt és szomorkodva kezdtünk írogatni a többi western kollégának, ugyan, aki a parton van, jöjjön már le egy sörre. Mire mi kb berúgtunk, oda is értek. Akkor el kellett mennünk pizzázni, amikor is tudatosult bennem, hogy kb másfél hónapja nem ettem mást, csak ázsiai kaját. Jólesett a nyúlós olvadt sajt. A srác bérelt egy robogót és azzal csapattunk az esőben, útközben rádöbbenve, hogy basszus a munka pólóink koszos büdösek, úgyhogy beugrottunk a mosodás nénihez, és fürdőruhára vetkőzve, strandkendőbe tekeredve beadtunk mindenünket, aztán irány a Gekkó bár, amit valamiért az összes kollégám rajongásig imád, de nekem inkább erőltetett belterjesnek tűnik. Lehet, hogy túl öreg vagyok már. Mondjuk Xavier röhögött, hogy a nagyfőnök állítólag azért vett fel idén pár idősebb kollégát (úgy, mint a kocsmában jelenlevő mi magunk), hogy ne csak partyzni vágyó fiatalok legyenek a csapatban… Csocsóztunk, tekiláztunk, rumoztunk (jajnekem), emberek jöttek-mentek körülöttünk. Aztán végre hazaértem éjfélre, még eltöltöttünk a szomszéddal fél órát a nonstop előtt, szendvicseket és vizeket fogyasztva. Mire felvánszorogtam, már lefeküdni aludni is alig volt erőm, de végül csak sikerült valahogy, még hajat is mostam, jeeee, és ma reggel újra fitten, fiatalosan… Várom a délutáni indulást! Sokkal jobb kint a hajón, mint itt lenni, tökre haza se jönnék, leginkább.
Ma viszont még el kellene mennem új fürdőruhát és valamiféle orvosi alkalmasságit intézni, amiről fogalmam sincs hol, hogyan, mennyiért, szóval szerintem elsumákolom a következő trip utánra. Ez most csak három napos lesz, 11 merülés. Éljen az Indiai Óceán!

I’m a legal alien

Posted: november 4, 2017 in Uncategorized

Hazaértem Malájziából. Jó kis intenzív út volt, mondjuk a Nica bürokratikus tapasztalataimból kiindulva sokkal jobban sikerült, mint amit vártam. Ugyanis elvileg ez a vízumszerzős, munkavállalói engedélyes rohanás volt, és csak reméltem, hogy lesz azért pár órám körülnézni a városban is, ha már…

A dolog úgy áll, hogy a thaiok folyton tudják, mire van szüksége a nyafka nyugati népeknek, és komplett iparágat  húznak fel minden olyasmire, amiben érzik a lehetőséget. Az egyik ilyen dolog a vízum-ügyintézés. Szóval az egyik utazási irodán láttam hirdetni a visa-run-t, és be is mentem megérdeklődni, még jópár nappal az indulás előtt, hogy is megy ez. Mivel ugye nem olyan sokat beszélnek angolul (illetve persze úgy szebb , ha azt mondom, én beszélek nagyon keveset thaiul), csak lényegretörő információkat tudtam meg, úgymint, hánykor indul a kisbusz, hány nap múlva jön vissza, milyen papírokat kell hoznom, és mennyibe kerül az egész móka, aztán gyí, lesz, ami lesz, menjünk! Egy belga kollégámnak ugyanakkor kellett mennie, úgyhogy egybe foglaltuk le az utat, és bár alig ismertük egymást, csak jobb, mint egyedül alapon nekivágtunk. Nos, ő elég tapasztalt róka itt Ázsiában, úgyhogy kedvesen kalauzolt végig a három együtt töltött napon. Szóval este 8, buszra fel, és irány dél felé! Kb 4 óra a határig, ezalatt kétszer álltunk meg, a másodiknál összeszedték a papírjainkat, leellenőrizték, minden szépen ki van-e töltve, majd átértünk a malájok földjére, és a maradék 6-7 órát Penang-ig szinte végig zuhogó esőben tettük meg. Én egész sokat aludtam, nagyon kényelmes kis busz volt ez (csak borzasztóan hideg). Reggel 7-kor begördültünk a hotel elé, ahol épp indult a reggeli, szépen bekajáltunk, aztán mondták a túravezetők, hogy átvehetjük a szobáinkat, és hogy holnap reggel ugyanitt találkozunk, aztán elmentek elintézni a papírjainkat. Jeeee, szabadfoglalkozás! A legtöbben elmentek aludni, én is egy kis séta után bevackoltam magam, hátha kipihenődök, de nagyrészt csak forgolódtam, fáradt voltam, de nem elég álmos, és egy picit nyomasztó is volt a hatalmas muszlim díszítésű szoba. Ja, malajzia muszlim, és elsőre egy picit tartottam tőle. Aztán elmúlt. Dél körül végre bekopogott a kolléga, hogy menjünk várost nézni, úgyhogy talpaltunk körbe-körbe mindenfelé. Csupa különböző negyede van a városnak, ha nem tetszik a mecsetes, burkás rész, csak átmész Little Indiába, ahol bollywoodi plakátok alatt bömböl a hindu muzsika, minden feketén villogó szem fölötti homlokon piros pötty, és vastagon terjeng a curry illata. Aztán ha megunod, átmész China Town-ba, és a virágokkal díszített riksák közötti pulton nézed ahogy szárítják a kishalakat egy kosárban a napon. A kínai negyed egy része a víz fölé épült cölöpházakból áll, mint a filmekben, büdös, koszos, patkányos, fortyogó nagy ázsiai katyvasz. Imádtam! És végül persze van a western quarter, turistáknak, ahol végig európai kinézetű bárok, és pubok vannak, borsos áron mérik a bűnös italt, és megy a born to be wild, élőben. Máshol amúgy nem igazán lehetett alkoholt venni, szóval vissza-vissza tévedtünk ide is, egy-egy sörre. Mind a kínai, mind a hindu negyedben benéztem egy-két templomba, elég volt a fedetlen vállamra tekerni a strandkendőm, de a mecsetekből elhajtottak, borzadva nézve mezítelen lábamra a szandálban. Hát majd megnézem máskor…

Másnap, reggeli után megérkeztek a buszsofőrök az elintézett papírjainkkal, aláírtunk valamit, amit még visszavittek a bevándorlási hivatalba, aztán dél körül vissza a buszba, és irány újra Thaiföld. Egy ezressel, azaz huszonpár euróval „húztak le” minket állítólag, szóval, hogyha magunknak intézzük a papírokat, akkor annyival olcsóbb lett volna, de nekem bőven kétszer ennyit is megért volna, hogy idegeölő irodázás helyett inkább samosát faltam, és sétálgattam a városban, míg a kedves thai sofőrjeink kiharcolták nekünk a vízumot.

Hazaérve furcsa üresség támadt bennem az amúgyis üres lakásban, most először kapott el itt ez a hülye-egyedül érzés, de az is lehet, hogy csak fáradt voltam, és átfagytam a hülye légkondis buszon, félórán át zuhanyoztam, forró vízzel. Reggel viszont arra ébredtem, hogy a főnök üzen, tudok-e ma menni a hajóra, és ettől egyből jobb kedvem lett. Naná, hogy tudok! (Sajna-szerencsére megint ugyanarra, mint a múltor, ami egyrészt jó, mert már ismerem a járást és a boatboyokat, másrészt meg kipróbáltam volna egy másikat is, na de majd máskor!) Viszlát négy nap múlva!

1. túra, 15 merülés

Posted: október 30, 2017 in Uncategorized

Ésakkor bamm, váratlanul a semmiből felhív a főnök este fél 7-kor, hogy tudok-e indulni most azonnal, mert csinált nekem egy helyet a hajón. Pont tudtam, mármint persze alig vártam ezt a hívást! Jó, volt persze egy icipici előzmény, délután nagyon rágtam a fülét, hogy a következő 2 hajó egyikén rajta kell, hogy legyek, mert semmiképpen nem akartam úgy vízumot intézni, hogy legalább egyszer nem dolgozom előtte. Ki tudja, hiába elvileg minden okésnak tűnik, az evés próbája mégiscsak a puding. 🙂 Szóval délután azzal kecsegtetett, hogy bár televan az esti hajó, azért pakoljak össze és legyek készenlétben, hátha… Nem sok reményt fűztem hozzá, végül mégis bejött! Az egyetlen ok, hogy maga a túravezető volt épp náthás, tehát úgy alakult, hogy én merültem helyette. Írtam az útról egy kis blogot is a főnök kérésére, bár angolul, és unalmas lett, de itt olvasható, van pár fotó is.

Szóval szerda este 7 körül hagytuk el a kikötőt, eléggé izgultam, ugyanis mondta a nagyfőnök, hogy elég erős áramlatok lesznek, és hogy tegyem oda magam, mert ez egyből mélyvíz, meló, semmi betanítás. Illetve hát ugye megkérdezte, hogy szerinte meg tudom-e csinálni, és ahogy szoktam, magabiztosan mondtam, hogy persze. Aztán végigparáztam az egész utat, bár jó voltam, a körülményekhez képest, azért tudom mennyire más lett volna, ha nem ez az első túrám itt…

Az esti program nem volt túl izgi: kipakolás, búvárcucc összeszerelés, kabinfoglalás, csomó okosítás, vacsi, sörözés, ismerkedés, stb. Csapatom egy ausztrál ötvenes pasiból, egy huszonéves svájci srácból, és egy 60 körüli francia párocskából állt. Szerencsém volt velük, viszonylag ügyesek, bátrak, és megértőek voltak (a helyzetemet illetően). Éjfél körül szunya, fél 6kor ébresztőőőő, és már ott is voltunk, az első szigetünk mellett, a Nap éppen kelt fel, és vigyorogva kávéztunk a fedélzeten. A pulton a kosár  egyfolytában televan gyümölcsökkel, és bár ez még nem a reggeli, mert az az első merülés után jön, pirítóst, kávét, teát lehet magunknak készíteni. 7-kor vízbeugrás, és száj tátva, pedig ez még csak a check dive, elvileg.

A hajó személyzete angolul nem, vagy icipicit beszélő thai legények, olyan fullos szolgáltatást nyújtanak, hogy az elképesztő. Még eszedbe se jutott, hogy hol kéne elkezdeni a búvárruhába belebújni, már rád is húzták. A merülések után úgy sertepertélnek a fedélzeten a mopokkal, hogy hiába csöpög épp negyven emberről a víz, minden tök száraz. Vízbeugrás előtt bevetődnek ők maguk, megnézni, milyen az áramlat. Kimászáskor úgy tartják a palackod, hogy semmi súly se nehezedjen rád… A merülések között töltik a palackokat és pakolásszák a ruhákat. Hihetetlenek abszolút. Mindehhez folyton mosolyognak, énekelnek, táncolnak, és bohóckodnak, este pedig a kapitányt váltják az ügyeletben, amíg ő alszik. Nem tudom, ezek a srácok mikor alszanak, de fáradhatatlannak tűnnek. Sikerült velük jó barátságba keverednem rögtön a második este, amikoris mindenféle cigikészlet kifogyott a hajón, nekem viszont még volt egy tele csomag dohányom. Órákig magyaráztunk egymásnak kézzel-lábbal este a hajóorrban, míg sodortam nekik a cigiket. Szuper aranyos kis pofák, persze mindegyik 14 évesnek néz ki, de ezek az ázsiaiak már csak ilyenek. Odáig fajult az irántam való lelkesedésük (ezt mondták a főnökeink előre a thaiokról, hogy ha megszeretnek, semmi dolgod nem lesz többé a hajón, náluk ez a szeretetnyelv, hogy megcsinálnak helyetted mindent), hogy mikor lecsekkoltam volna a palackom, az egyikük odajött, és magyarázott, aztán elviharzott, majd visszatért és egy papírról felolvasta bájos béna angolul a következőt: you don’t check: I check you always. 😀 Úgyhogy ezekután csak félve mertem megnézni, tényleg elég levegő van-e a palackomban, mert súlyos bizalomvesztéssel járt volna, ha észreveszik, hogy mégis leellenőrzöm… Olyanok, mint a gyerekek, a vicceik is, mégis nagyon-nagyon imádnivaló kis csapat. Természetesen az összes vendég rajong értük, komoly borravalókat dobtak nekik össze a végén. (Szerencsére nekünk is.)

Na, rajtuk kívül ugye van a kapitány, akit ritkán látni, néha reggel kávézni, meg fogatmosni, este meg körbesétál a hajón és cigizget. És van a két konyhás lány, akik erre az uszkve 40 főre főznek-mosogatnak, szintén folytonos mosollyal az arcukon. Ráadásul napi négyszer van kb 5-6 féle fogás, mosogatni pedig lavórban, a földön ülve szoktak… Hihetetlenek!

Ésakkor ugye vagyunk mi, a dive staff, jelen esetben négy oktató és két divemaster volt, az egyikük a tripleader, aki nagyon szigorúnak tűnt elsőre, féltem picit, de aztán kiderült, hogy nagyon jófej srác, persze vannak elvárásai, de az inkább csak megnyugtató, mintsem baj. Nagyon okosan ügyel a biztonságra. Este néha dumáltunk, és mindig megdícsért, hogy mennyire jól csinálom, holott sose láttam még ezeket a merülőhelyeket.

Na, a merülőhelyek! Hát itt csak szuperlativuszokban tudnék, de leginkább még abban sem. Ilyesfajta szépségekre nincsenek szavaim. Még annál is durvább, mint amiket általában a természetfilmeken látni. Egyszerűen mindent vastagon beborít a korallerdő, olyan színek és formációk, amiket el se lehet képzelni, néha nem látni a kishalaktól a mögöttük megbújó polipot, és kb egy négyzetméteren lehetne kutakodni egy egész merülést, akkor sem unnám meg.

Cserébe viszont nem könnyű merülések. Borzasztó erős áramlatok vannak, kiszámíthatatlan, vad óceán ez az indiai! Első nap szinte úgy is éreztem, nem lesz ez így jó, tök stresszes így merülést vezetni, stb-stb. Aztán második nap rájöttem, hogy végre van valami új is a munkámban, perszehogy nehéz és stresszes elsőre, de bele fogok jönni. A végére amúgy sikerült is, a 15. merülésen végre olyasmi volt a levegőfogyasztásom, mint annó, a megszokott terepeken.

A vendégek igazán élvezték a túrát, egészen jó csapat jött össze, még a néhány finnyás német sem bírta elrontani a hangulatot. Fárasztó, de jó meló lesz ez! Az időjárás, így az áramlatok is egyébként most már csak javulni fognak, úgyhogy lelkesen nézek a szezon elé!
Sajnos a következő túrára nem tudok most menni (pedig hívott a főni, úgy látszik, szerencsére kezd bevadulni a szezon), de holnapután Malajzia felé veszem az irányt 2-3 napra, legalizálni az itt tartózkodásom. És most ebéd.