Covid

Posted: március 23, 2020 in Uncategorized

Itt ülök egy harmincötfős szafari hajón, huszadmagammal. Az utolsó bátor menekültek. Angolok, németek, hong kongiak, amerikaiak, satöbbi. Még olasz is van! Az unokatesója koronás, kórházban bár, de jól van. Ő az első ismerősöm, aki tényleg ismer valakit, aki elkapta. Mármint, aki elkapta és tudjuk is róla. Lehet, hogy már énis elkaptam. Lehet, hogy csak a kollégám…
Szóval itt vagyunk 5 nap, 5 éjszakát a hajón. Közös zuhanyzók, 2-3-4 ágyas kabinok. Este, ha gitározás-éneklés van a tetőn, körbeadjuk a rumos üveget. Röhögünk, hogy tartsuk be az előírásokat, aztán körbemegy egy jó nyálas spangli is. A magam részéről, bár semmi racionális érvem nincs, biztos vagyok benne, hogy mind túl fogjuk élni, mégis megértem az otthonülő aggódókat.

Itt mindenki csak a határzárak, repterek, vízumok miatt izgul. Senkise tudja, mit tegyen. Hazamenjen, maradjon…? Döntéseket kell hoznunk, megjósolhatatlan körülmények mellett. Nem könnyű, utólag majd már persze egyszerűbb lesz okosnak lenni.
Nekem picit könnyebb, nincs hova hazamennem, így a maradást választom. (Látom, ahogy Anyu erre felhorkan, ide bármikor jöhetsz. Tudom, köszi, puszi!)

Nem lesz meló, elfogy a pénz, bezárnak a boltok, a thai katonaság kajajegyet oszt majd, de nem nekünk, farangoknak, éhezni fogunk, mindenki megfertőződik, mert csak itt nincs karantén, és járnak kelnek a turisták, aztán a kórházak se fogadnak majd, hisz semmi gyüttmentek vagyunk, stb. Ez is lehet.
Vagy, hogy nemlesz az egészből semmi komoly, mert olyan a klíma, mert erős az immunrendszerünk, mert mázlink van..kitudja. Lecseng az egész 1-2 hónap alatt, és találok valami munkát a környéken, vagy globális válság jő, és apokaliptikus mozijelenetekben találjuk magunkat hamarosan, amint szakadt rongyokban mocskosan poroszkálunk a kihalt utcákon, patkányokra vadászva ebédre… Lutri az egész, csak remélni tudom a legjobbakat! Nektek is!

20+20=40

Posted: január 1, 2020 in Uncategorized

Ötödik napja, hogy beteg vagyok, öt napja nem dohányoztam, és nem ittam alkoholt. Igazán nyomorúságos évkezdet (vagy évvége) ez, de ahhoz képest, mennyire féltem a szilveszter éjszakához érkezéstől egész nap, meglepően könnyen aludtam át az egészet. Kb este nyolckor dőltem ki, és alig pár percre ébredtem fel éjfélkor a petárda-kiabálás hangzavarra.

Pedig tökjól összeszerveztünk négy hajót egy öbölbe szilveszterre, nagy buli ígérkezett Koh Bonon, az összes legkedvesebb kollégával rophattam volna reggelig, de az előző hajón egy kedves maláj vendég keresztülhúzta a számításaim. Tök betegen érkezett a túrára, és sikeresen megfertőzte a fél hajót, utolsó este nyolc ember feküdt lázas delíriumban a kabinjában (köztük énis, bár én merülni azért még felkeltem, a szükség nagy úr). Szóval aztán a szilveszteri tripet kihagytam, és immár a harmadik estét töltöm a parton, szinte végig tök egyedül, egyszer elmentem reggelizni egy kollégával, meg a szomszédok néha benéznek, hogy élek-e még, és kell-e valami a boltból…

Gyömbérteát főzök nonstop, iszom az elektrolitet, meg a gyümölcs juiceokat, enni alig bírok, rettentően köhögök, és fájnak az izmaim. Már felmerült bennem az orvoshoz menés gondolata is, de a tetlegességig azért még nem jutottam el. Különben javulok, lázam már nincs, szóval sztem megmaradok doki nélkül is.

Elmentem tegnap levágatni a hajam – bánatomban, de nem segített, sőt, csak jól felbosszantottam magam, hogy hiába magyarázom, mit akarok, csak tök mást csinál, és fújkodja rá a büdös pacsulit, és be akarja szárítani, és szabályos jókislányosra vágja..ehh. Utólag már persze vicces, valahányszor észreveszem magam a tükörben, röhögnöm kell.

Tudom, tudom, újév, összegezni kéne, satöbbi, és amúgyis tök lemaradtam a blogolással..hát most valahogy nem érzem. De oké, erőltessem meg magam, tessék. Tizenegy év boldog együttlét után elengedtük egymást Dáviddal, szerintem már rég ideje volt, de mégiscsak most jött el valahogy, azóta persze visszatért belém az eredeti könnyűvérű Hajni, aki imád a pultnál ismerkedni és flörtölni és bohóckodni idegenekkel, aztán persze megbánja, újrakezdi, újra megbánja, stb. Kicsit huszonévesnek érzem magam ilyenkor, hiába leszek hamarosan negyven. Szerencsére még a huszonéves fiúk sem gondolják, hogy az anyjuk lehetnék, hehe, de ugyanakkor imponálok már az ötvenes pasiknak is, széles a skála. Nyilván csak magányűzésre jók ezek a sztorik, bár úgy veszem észre, végül tényleg sikerült megtanulnom egyedül élni is. Mondjuk ebben a hajós életben igazán nincs sok magányra lehetőség.

Szóval ez történt az elmúlt évben. Utazás sok helyre, Zanziról Bp-re, Bp-ről Maldívra, Maldívról Krétára, Krétáról Thaiföldre. Thaiföldről már kétszer is voltam Malájziában, egyszer Penangban, egyszer pedig Kuala Lumpurban. Legközelebb lehet, hogy Vietnámba, vagy Laosba megyek, de az még messze van, március közepén. Lett egy ukulelém, és tudok már rajta vagy 8 számot (elég lassan haladok amúgy, de csomószor nem is akarok számokat játszani, csakúgy prüntyögök, élvezem még mindig).

Nagyjából ennyit tudok most mondani, vissza kell feküdnöm köhögni, haha. Legyen vidám évetek, és szeressetek mindent, ami körülvesz. Peace.

Még az útról

Posted: szeptember 25, 2019 in Uncategorized

Épp a Góbi sivatag fölött repültünk, amikor felébredtem egyszer. A kis kínai stewardessek extra figyelmesek voltak, s jártukban-keltükben mindig kikapcsolták azoknak a tévéjét, akik elaludtak. Értékeltem az igyekezetüket, bár én azt szeretem, ha bekapcsolva marad, félálomban rálesek, hol tartunk, és ha semmi izgi, már alszom is tovább… De a góbi érdekelt picit, így felhúztam az ablaksötétítőt, és kibambultam a nagy büdös homokra. Láttam egyszer egy filmet, amiben valami fogolytáborból megszökött emberek átgyalogoltak rajta. Hát, nem irigyeltem őket érte.

A határellenőrzéseken mindig végtelenül szégyenkezem az országom miatt, amikor a kedves kis katonák fejvakargatva forgatják a szánalmas kis könyvecském, amire az van írva ékes magyarsággal, hogy magyarország, útlevél. Ezen az úton csak kétszer kérdezték meg, hogy hová valósi vagyok… Na mindegy, amúgy a kínaiak se beszéltek angolul semennyit a reptéren, szóval 1:1. De volt egy nagyon cuki infós csaj, aki translatorrel beszélgetett velem, nem bírtam netet varázsolni a telómra, hiába volt free wifi, kellett volna a belépéshez a we chat profilom (ez a kínai facebook), hiányában wifitlen búsultam, ám ez a lány megosztotta velem a saját netét, és írogatott a telefonjába olyan kérdéseket, hogy honnan jöttem, meddig maradok, nyomtasson-e nekem valamit, mire van szükségem.

Féltem ettől az úttól egyébként, sok rizikós részlet volt benne, és néha olyan nyavajásnak érzem magam egyedül, de végül, amikor megcsinálom és minden sikerül, akkor nagyon jó érzés, hogy mégis képes voltam rá. Megint istentudja hány embertől hallottam az indulás előtt, hogy milyen bátor vagyok. Az embereknek fogalmuk sincs, mennyire tudnak félni a bátrak… Persze nekem még sosem volt bátorságom valahol ottmaradni, de ez egy másik kérdés. Néha azért megállok picit, és még annál is gyakrabban érzem, hogy meg kéne. Ez a kettősség sokáig aggasztott, mostanra megszoktam, hogy normális érzés egyszerre akarni menni és maradni. Szeretni és elhagyni. Dolgozni és pihenni. Mind olyan, mint az alvás. Alvásra, és felébredésre is szükségünk van minden nap, nincsen ebben semmi ellentmondás.

Thai

Posted: szeptember 24, 2019 in Uncategorized

Hát hazaértem, legalábbis olyan érzés volt, éjfélkor, amikor kirakott a taxi a hostelnél, amit foglaltam, és ahova uszkve 26 órás utazás után érkeztem, logikusnak tűnt elmenni aludni, de mégis olyan éber voltam, hogy beraktam a táskám az ágyam mellé a szobába, és muszáj volt kisétálnom picit. Ismerős utca, párszáz méterre laktam innen, elindultam hát arra, minden terv nélkül, csakúgy vitt a lábam. Először persze 7-11, éhes voltam, bedobtam egy spenótos szendvicset, gondoltam, veszek egy sört, és hazasétálok vele, de már nem adtak sört (buddhista este, vagy csak új szabály, nem tudom), így mentem tovább, és már ott is voltam a Monkey Bar előtt, pont Queen szólt, így befordultam, és a tulaj egyből ismerősként üdvözölt, hohóó, rég láttalak, mondta, iszunk egy sört? Iszunk hát. Elregélte, mi történt, kikérdezett, merre jártam. Legjobb érzés, ha valahol két év után is tisztán emlékeznek rád. Aztán úgy aludtam egyhuzamban kilenc órát, mint már régen, mélyen és édesen, kipihenten ébredtem délben, és irány a levesező! Mennyit álmodtam erről a levesről, ahogy beleszaggatom a thai bazsalikomot, és tessék, most itt van előttem, tényleg, mintha álmodnék, félek, hogy felébredek megint valami oda nem illő helyen, Krétán, vagy Budapesten, ne adj isten a Maldívon… De nem, ez a valóság, itt vagyok, és a leves után kérek még egy papaya salátát is! Csíp, mint állat, boldogan könnyezek. Lesétálok a partra, szentimentális vagyok, mosolyogva üdvözlöm rák barátaim, és elmegyek a part végéig, minden ismerős sziklának örülök, beleülök a hintákba is. Végül fel a sétányra, ahol keresem a mókusokat, amiket sose látok meg Dávid nélkül, de van helyette ezer csoda, dzsungel illat, dzsungel hangok, dögmeleg, és kakasok, mindenhol.

Beugrom a régi lakásom tulajához, visszafogottan kedvesen üdvözöl, nem is tudom, emlékszik-e, csak amikor kérdi, meg akarom-e nézni a szobákat, vagy jó lesz ugyanaz, amit múltkor béreltem, akkor jövök rá, hogy még azt is tudja, melyikben laktam. Mondom, jó lesz, holnap reggel beköltöznék. Deal.

Ír a manager, hogy látja, megérkeztem, bemegyek-e, mondom, persze, hazatérek, felkapom a búvárcuccom, lekoptatom a taxisokat, viszem bőszen a hátamon a táskám, 5 perc az egész, igazán belefér. Megismerkedünk, de még azelőtt szétölelget a régi HR-es kiscsaj, imádom, és egyből lebeszéljük az esti sörözést (integetek az egyhétig nem iszom terveimnek magamban), otthagyom a búvártáskám, hazajövök lezuhanyozni, el is felejtettem, milyen ez a klíma (hot hot hot), aztán visszasétálok, és elmegyünk a régi manager új pizerriájába sörözni. Gary igazán jó formában van, mosolygós, laza, kérdezi, Dávid mikor jön…

Guun mondja, menjünk át a piacra vacsizni, elvisz a robiján, eszem a sülthalgolyócskát, isszuk a sört, énekel a thai gitárossal, boldog, szerelmes, holland pasija van, fél éve távkapcsolatban szeretik egymást, hjajj.

Visszafele beugrunk a Monkeyba már megint, 2 rumoskóla, de már érzem az erőszint csökkenését, hazajövök okosan.

Thaiföld egészen más, mint bármi. Minden könnyű, rugalmas, és otthonos. Az utcán is rádmosolyog mindenki, és hiheteten memóriája van a helyi csoda lényeknek.

Az útról.

Rémes hangulatban indultam el Krétáról. Prágában leszállt a gép, és nem voltam teljesen magamnál, Dáviddal szomorú telefon, közben ittam egy pilsnert és ettem egy original czech gulast (azapjukfaszát!), aztán nekivágtam Kínába repülni. A becsekkolásnál tudtam meg, hogy ott is ki kell majd venni a csomagom, aminek nagyon nem örültem, de végül így utólag már oké, vízum sem kellett, és ki tudtam szimatolni a jó kis kínai szmogba picit. Nem volt finom, így a maradék 4 órát inkább a transzferben bénáztam, én voltam a leggyanúsabb ember a reptéren, egyetlen western személyként darabokra szedték minden csomagom, igaz, flipflopban utazva, egy tréningnadrágba csavart ukulelével a hátamon tényleg lehetett bennem valami egzotikusan csöves számukra. Mindegy, végre felszállt ez a gép is, és már csak 5 óra választott el Thaiföldtől. Extra csípős kínai kaját osztottak a gépen, ez tetszett.

Landolás után egyből minden megfordult, amikor látták, milyen nehéz a táskám, egyszerűen azt mondták a kifele futószalagnál, hogy hagyjam, toljam csak tovább, és mosolyogtak, jött a simkártyás lány, hogy kérek-e internetet, és egyből beüzemelte a telómba, megtalált a transzferes lány, és kérte, lőjünk egy szelfit, hogy elküldhesse a főnökének, megvagyok. Vihogva pózoltunk, megkínált mangólével, és megkérdezte, akarok-e cigizni, mert addig vigyáz a cuccomra. A taxiban végig telóztam, úgyhogy nem voltam túl barátságos, a faszi mégis kedvesen búcsúzott el, és innen már tudjátok. Imádok itt lenni!

Freedom

Posted: szeptember 16, 2019 in Uncategorized

Elindulok bringával a városba, szembejön a hotelből a kertész, integetünk. Félúton kint ül a szupermarket előtt a szakállas öreg pénztáros, akitől egyszer kaptam fél liter rakit, csakúgy, mert a sajátja, kalimérázunk mosolyogva. Bringázok tovább a jázminillatban (amikor megérkeztem, akkoris épp virágzott, és most megint, úgy fest, 4 havonta tud ilyet), az oliva fák alatt, ragyogó késő nyári napfényben, a kanyarokban fel-felcsillan világoskék Földközim. Eltekerek az autókölcsönző előtt, ahonnan Anyunak béreltem a kocsit, és ahonnan azóta mindig integet a tulaj, plusz, ahol dolgozik a moldáviai srác, aki egyszer visszatette a bringámra a leesett láncot, és ezért másnap beadtam neki egy müzliszeletet. Beérek a városba, belefutok az ikrek egyik tagjába. Az ikrek voltak az első két hónapom meghatározó társasága, a kollégám bárjában lettek törzsvendégek, két harminc éves srác, picit a város bolondjainak vannak kikiáltva, de semmivel sem zizibbek az átlagnál szerintem, kicsit furcsán beszélnek, de rém jópofák, és jószívűek. Egyszer szkanderoztattam őket, nagyon nevettem. Megállok vele dumálni, rég látott, igen-igen, nem járok már a kolléga bárjába, mióta rákaptam az írkocsmára, és mióta annyira kimondhatatlanul elegem lett a kollégából, meg a főnökből, és az összes krétai kreténből, de  ezt nem mondom, mert rosszul esne neki, és naná, hogy nincs is így. Inkább elújságolom, hogy ez szabadságom első napja, reggel 10 van, és itt bringázgatok, különösebben nagy tervek nélkül. Őszintén örül, azt mondja, igyunk egy kávét, de rájövök, hogy mégis van tervem, pénzt tenni a telómra, és hívni az athéni thai nagykövit, úgyhogy passzolom a kávét, amúgyis másnapos szívdobogásban vagyok, inkább narancslé kell majd erre. Tekerek tovább, a bringakölcsönzős rámmordul (haragszik a főnökömre, így közvetve rám is, de a szeme közben mosolyog, nem veszem túl komolyan), kedvesen holázok neki, még mindig azt hiszi, hogy spanyol vagyok. Odaérek a főtérre, a Vodafone bolt eladója is ismer már, és előre röhög, mi az amit megint nem tudok magamtól elintézni, napersze, ha nem görög betűkkel kapnám a szolgáltató üzeneteit, lehet, hogy sokkal önellátóbb lennék, de most különbenis, csak tegyen rá zsét, telefonálnom kell. Intézi, és közben hozzáfűzi, hogy nagyon barna vagyok. Érdekes, pont ezeréve nem süt rám a nap…

Kilépek az ajtón, leülök egy padra, tárcsázom a számot, persze ma sincs bent az illetékes, holnap lesz (ugyanezt mondták pénteken is, hétfővel). Na, most már tényleg semmi dolgom, kibicózok a világból, egyszer még a zöldségesembe is belefutok valami lehetetlen helyen, amikor épp egy kavicsos köves kitérőn próbálok átrallyzni egy eddig ismeretlen part felé, ahol végül akkora a szél, hogy mégsem fogok strandolni, ő pedig pecabottal a vállán jön szembe. Négy hónap alatt elég sok embert megismertem, ilyenkor jövök rá, illetve arra is, hogy mennyire pici ez a hely, mindig ugyanazokat az arcokat látod mindenhol.

Hihetetlen szabadság érzés tölt el, ahogy csakígy tekerek toronyiránt, gyönyörű a víz, szeles friss levegő, nagy zöld hegyek szemben, énekelek és vigyorgok. Valahol belefutok egy táblába, amin azt a gyrosost hirdetik, ahol az első itteni szabadnapomon ettem, és hirtelen rámtör a vágy, hogy ismét elmenjek oda, úgyhogy arra fordulok, és lám, az út szélén itt egy gazdabolt, eszembejut, hogy Balázs kért padlizsánmagot, mert az anyukája ültetett egyszer görög padlit, és állítólag az a legjobb. Egyetértek, baromi jó itt a padlizsán! De mi nem jó itt? A zöldség-gyümölcs alapanyag egyszerűen csúcs minőség, évek óta nem ettem ilyen ízű paradicsomot, barackot, dinnyét, mint itt. Szóval mielőtt bemegyek, kiguglizom egy padlizsán fotóját, és miközben mutatom, nagyon bézik kiejtéssel hozzáfűzöm a képhez, hogy magot szeretnék, mire a srác tökéletes angolsággal elkezdi magyarázni, hogy 3 féle padlizsán magja van, melyik milyen, és mikor kell elültetni. Ennyit az előítéleteimről.

Odaérek a gyrososhoz, és pita burgert rendelek, frissen facsart narilével, közben hagyom udvarolni magamnak a pincér srácot (szokásos műsor, unalmas egyébként, mégis jót tesz az ember önbizalmának), és a baromi hangos zenéről is eldumálunk, ami tradicionális krétai, naná. Befalom, fázni kezdek a szélben és árnyékban, fizetek, és visszabringázok a napfényre. Kezd határozottan nyár vége hangulat lenni.

Utána hazafelé a nagy közértben, facsarok még egy félliteres narancslét magamnak, ezt nem lehet megunni, és veszek reggeli müzlit, joghurtot, meg egy üveg bort is. Ivós kedvem van már vagy egy hete, de nem akarok már nagyon költekezni, hisz a valódi nyaralás még hátravan, úgyhogy a teraszomon italozásnak kell átvennie a pubozás helyét. Bár a társaság lényegesen jobb odalent, szal lehet, hogy fele-felében fogom megvalósítani. Tudom, hogy züllött vagyok most, de nem érdekel, majd úgyis mindjárt végetér, és rettentően élvezem, addigis.

Lássuk csak, a nyári statisztikát: uszkve 200 bubblemaker (8-10 éves gyerekbúvár tanfolyam), 160 felnőtt próbamerülő, alig 10 valódi tanfolyam, 20 hajós merülés (szánalmasan kevés), egy ukulele és 4-5 elsajátított song, vállveregetős  önigazolás, hogy tudok egyedül élni, 2 jóbarát (Laura és Jorgos), 1 remek törzshely Rob’s corner, 1 frenetikus koncert The Wailers, és megszámlálhatatlan finom sajt, bor, gyümölcs és zöldség. Thailand, whaleshark, korallok és csiguszok: jövöööök!

Egy jobb nap

Posted: június 24, 2019 in Uncategorized

Pont amikor elkezdett itt több különbözőféle gond lenni, és kezdtem elcsüggedni, hirtelen lett megint egy tökjó nap, amikoris a kis kedvenc orosz búvártanulóm (Gordey 11) ismét jött merülni reggel, egy kis barátjával, aki nem beszélt angolul, de a tanítvány (immár mester) a segítségemmel megtartotta az újoncnak a briefinget, és aztán halál cukit merültünk a két kisfiúval két méteren ugyan, de majdnem egy órán át, amiben volt polippal játszás, szivacs nyomkodás (bocs padi), lepényhal kergetés, buborékkarika gyakorlás, sok nevetés, meg minden, és aztán egy kedves öreg bácsi (csak a kontraszt végett), aki tök bátor és tehetséges volt, majd rakott karfiol ebédre (wowww!!), és délutánra hajós merülés, 3 fiatal szikláról vetődő világbajnokkal, mert a városban ennek lesz rendezvénye a hétvégén. Megdumáltuk velük, hogy este a kolléga bárjában iszunk egy sört, úgyhogy majdnem 5 napi itthonülés után nagy nehezen rávettem magam a kimozdulásra, és bár senkisem volt ott a beígértek közül, és elsőre kicsit furi volt a kolléga feleségével és egy vele ott lézengő sráccal sörözni, végül tökjó beszélgetős este keveredett, visszaadta a reményemet, hogy lehet még a görögökkel is csevegni. Hazafele újítottam magamnak egy biciklikosárkából telefonról zenehallgatós hazatekerést, fennhangon énekelve a lejtőkön, szuperlassú cammogásban az emelkedőkön, és az egész újra annyira hepi, navégre! Kicsit el voltam kenődve a múlthéten… Új hét, új élet, új örömök!

Szabadnap

Posted: június 15, 2019 in Uncategorized

Egy kis gonosz kárörömmel vettem észre reggel a mosogatnivalók között elhunyt légytetemet, aztán persze elszégyelltem magam, hogy lehet, hogy ez nem is ugyanaz a légy volt, mint amelyik egész éjjel nyaggatott, tudod, az a fajta, amelyik direkt mindig az arcodra repül, és ott zümmög, míg bele nem döglik a borospohárba.., mindezt a hú, mostaztán kipihenem magam!-típusú szabadnapom előtti éjjelen… Sajna persze én meg az a fajta alvó vagyok, aki inkább egész éjjel hagyja az eseményeket, minthogy egyszer felkeljen és a végére járjon az ügynek. Bezzeg, ha Dávid itt lett volna! Tuti rámhozza a szívbajt, ahogy valami csatakiáltás kíséretében felkattintja a villanyt, és addig rohangál felalá a szobában, míg nem likvidálja a kis rohadékot. Na, mindegy, végül azért így is elég kipihent vagyok, asszem. Már napok óta azon gondolkozom, amikor a nutellát a banánra kenem, hogy ezt hogyan lehetne úgy szervírozni, hogy ne csak finom, de ízléses-szép is legyen..? Komolyak a problémáim, tudom. Azért vannak, persze, csak megjátszom, hogy minden mennyire rendben van, és ebbe a műsorba még ez a kis nyomorult blog sem fog tudni belerondítani. Amíg úgy teszek, addig úgy is van.

Szóval most lett igazán nyár, szerintem, eddig nem volt valóban meleg (mármint az én felfogásom szerint, egyesek szerint eddig is az volt), de most már este is el lehet lenni odakint rövidgatya-trikóban, és tegnap úsztam a tengerben először neoprén nélkül! Már kapucni nélkül merülök kb 2 hete, és szerintem, ha ez ilyen ütemben megy tovább, 2 hét múlva elkezdhetem használni a saját 3mm-es búvárruhám, az eddig a bázistól kölcsönvett ötös helyett, jeee!

Mára nem találtam ki semmit, hogy mit fogok csinálni. Fáradt vagyok picit, beindult a szezon is, és a kollégám is egyre lustább, mióta észrevette, hogy úgyis megcsinálok mindent, ha ő nem. Mondjuk ő este dolgozik a kávézójukban is, nem is értem, hogy csinálja, de az a hozzáállása, hogy télen eleget pihent, és majd fog is… Érdekes. Na, szóval nincs terv, bár a héten taliztam a nem messze lakó magyarok közül egy párral, és lehet, hogy újra összefutunk a sráccal, aki épp albit keres, meglátjuk. Nem erőltetem az elindulást, de azért tudom, hogyha elmúlt a reggeli lustaságom, úgyis bedobálom a  táskába, ami kell, és nekivágok. Valszeg kitekerek a buszállomásra, megkérdezem, berakhatom-e a bringát a buszba, és ha igen, akkor tudom, hova megyek! Ki akarok jutni valami olyan helyre, ahonnan látszik a naplemente a tengeren. Ez már nagyon hiányzik, itt mindig a hegyek mögé megy le. Igaz, még csak reggel van, de majd addig strandolok. 🙂 Viszem ukust és pengetek, ouzot iszom, és pizzát ebédelek.

 

Éjjeli

Posted: június 7, 2019 in Uncategorized

Olyan jó napom volt ma! Előszöris, a legcukibb épphogycsak nyolcévessel merültem reggel, aki az előző napokban már kétszer kipróbálta velem a medencében (ott van ilyen ingyen ötperces beetető merülés). Olyan picike fiú volt, hogy amikor odajött (ráadásul egyedül, az mindig necces, ha ilyen picik szülők nélkül jönnek, mert aztán anyuka mérges, hogy mire nem vettem rá a gyereket), szóval egyből mondtam neki, hogy nyolc év a korhatár, amire vigyorgott, és mondta, hogy ő bizony már nyolc, két hete! Nagyon kis halacska volt aztán, tök természetes a vízben, imádom az ilyet, és másnap is jött medencézni, aztán az anyukája befizette a tengerben merülésre végre (akkor már énis akartam!). És egy jófej polippal játszottunk sokat, és a kisfiú minden halnak integetett, végig vigyorogtam, olyan édes volt, és a végén ő is összeszedett pár műanyag vackot, amikor látta, hogy énis felszedem! Délután meg egy felnőttel merültem tökjót, és a kettő között csomót nevetgéltünk a kollégával, meg a bumfordi nagy vízimentő gyerekkel, akit mindig nálunk esz a fene. Plusz nagyon finom epertorta volt a kantinban az ebéd után, és esténként olyan pazar csillagos az ég, hogy megőrülsz!

Na, aztán délután megkérdeztem a helyieket, nem tudják-e, hol vehetnék egy ukulelét, ez a project már régóta húzódik a fejemben, miszerint neten kell rendelni (de hova, hogyan, a szokásos komplikációk), mert itt úgyse nincs hangszerbolt. Kolléga azt mondta: nem hawaii-on vagyunk, vegyél buzukit!, de aztán elárulta, merre van a szaküzlet, így bementem, és megvettem az ukulelét, aztán azóta is azon lógok, csodálatos az internet korában élni, mindent megtanulhatsz a youtube-ról.

A kutyák, amik ugatnak, vagy nem ugatnak rám: a melóhely felé sétálva (vagy bringázva) lakik egy nagy fekete labrador, aki immáron nem ugat meg, megismer, felnéz, és vagy unottan visszafekszik, vagy csóválja a farkát. A házban viszont, ahol lakom, két idegbeteg kiskutya lakik az elsőn, akik még mindig megugatnak (mindenkit) az erkélyről. Tegnap amikor ismét rámhozták a szívbajt hazafele bandukoltamban, égre emelt tekintettel, szívből jövő felháborodással mordultam rájuk, hogy again?!-mire két dolog történt: egy másik erkélyen valaki nagyon felvihogott, a kutyák pedig elhallgattak.

Ha egyedül él az ember, valamitől hihetetlenül sok szabadideje marad, mégsem bírok soha időben elaludni. Most is már egy órás csúszásban vagyok. Kilövöm a gépet, eldugom az ukust, és leoltom a villanyt. Hüje Újhold!

Egy hét

Posted: május 20, 2019 in Uncategorized

Már nyolc napja vagyok itt. Egészen berendezkedtem. (Persze nem. De nem is szoktam ennél jobban, szóval akkor végülis de.) Kipakoltam a táskámból (mind a 6 pólómat), kiválasztottam a szekrényből a bögrét és poharat, amit használni fogok ezen a nyáron, kitakarítottam a mosdót, hogy jóérzéssel a szélére dobhassam a fogkefém, és már két különböző ágyban is aludtam, a lakásban található három közül.

Néha még kicsit elkap a lelkiismeretfurdalás, amiért megszöktem a maldívról. Most főleg, mióta olvasom azt az e-könyvet, amit Banditától azért kaptam, mert egyik nap véletlenül kimondtam a címét, amiről utóbb kiderült, hogy nem is tudtam róla, hanem véletlenül jutottam ugyanerre a kifejezésre, még akkor, amikor mindenki azzal bosszantott, hogy úúúristen, komolyan a maldívon, woow, az a világ legcsodálatosabb helye, stbstb. Miközben én utáltam ott lenni. A könyv címe Mások álma.

Nos, kedves egészségére a világ azon felének, akinek ez bejön, nekem túl sok hamisság van ott az egészben. Persze ezt azelőtt is sejtettem, hogy oda mentem volna, szóval, ha a főnök és az illegális-titkos nője nem lett volna totál őrült, és nem játszmásznak, akkor valószínűleg kihúztam volna pár hónapig, a terv szerint. Most viszont, hogy olvasom ezt a könyvet, amiben a magyar újságírólány New Yorkban járja végig a beilleszkedési iskolát, egyre jobban erősödik bennem az érzés, mekkora egy gyáva-béndzsó vagyok, hogy nem szedtem magam össze, és tartottam ki még egy kicsit. Persze ez az érzés váltogatja magát bennem a „nem bánok meg semmit”, meg az „egyszer élünk, élvezzünk benne minden pillanatot” elméleteimmel, és végülis tudom, hogy a bűntudat, amiért leléptem, csak azért gyötör, mert ez is a kísérlet egyik része volt, hogy kitartást gyakoroljak, ám elég hamar feladtam (mint mindig). Mondjuk kitartani lehet, hogy csak valamiért érdemes, önmagáért a kitartásért egyáltalán nem.

Voltaképpen teljesen feleslegesen akarok valaki mást alakítani, mint, aki én vagyok. Már az is szinte meghaladja a teljesítőképességem határát, hogy egyedül élek, és nem csábítottam még magamhoz senkit, az elmúlt majdnem két hónapban, úgyhogy az, hogy még a melóm se legyen mindehhez élvezetes, azt hiszem igazán túl sok lett volna.  Úgy tűnik, hogy hiába próbálok ebbe a karrierista, felfelé hajtó világba beilleszkedni azáltal, hogy megpályázok, és megkapok magasabb pozíciókat, valahogy végül mégis az derül ki, hogy ez az egész hülyeség nem is nekem való. Én csak buborékokat szeretek eregetni, és ugyanezt másoknak megtanítani. De ebben legalább tökjó vagyok, és asszem nem is kell ennél több.

Ma elmentünk a kollégával különböző irodákba, hogy hivatalossá pecsételjük az itt dolgozásom, aminek során kiderült, hogy kell egy családi állapot igazolás, Magyarországról. Komolyan mondom, az egyik fő érv amellett, hogy ne Ázsiában nézzek valami új melót a nyárra, az volt, hogy Görögország Európa, nem kell vízumot meg ilyen szarokat intézni, olyan érzés, mint hazamenni… Erre tessék, itt állok megint egy hülye beszerezhetetlen papír igénylése előtt. Szegény Anyu..!

Különben Kréta tök balkán. Nem igazán szeretem ezt a kifejezést, mert elcsépelték Magyarorzágra is, meg az onnan délebbre eső (és szerintem egyébként semennyire sem balkáni) Horvátországra, de kábé egy itt eltöltött hét után erre lettem figyelmes. Mentem a belvárosban, direkt egy utcával feljebb a turistás tengerparti sétánynál, és mindenhol szemétkupacok, öreg, ócska autók, összevissza száguldoznak a népek a robogóikkal, szelektív kuka pedig nem létezik. Kedves hangulat amúgy. A házikóm is tök lepattant, régi vágású, olyasmi, mint a monterossoi házunk volt. Csöpög a csap, nyikorog az ágy, itt-ott omlik a vakolat… Cserébe viszont pazar a kilátás az öbölre, csicseregnek a madarak, és virágillat lengedez.

Ja, és a görögök úgy esznek, mintha nem létezne a holnap. Valahányszor bemegyek a kantinba ebédelni, ledöbbenek, mekkora adagokat szednek maguknak a helyiek. Az ebéd során összebarátkoztam a jógaoktató lánnyal (belga), nagyrészt csak mi vagyunk külföldiek, és csak mi eszünk normális adagokat. A többiek a púposra pakolt tányérok letisztítása után megrohamozzák a sütiket, és 5-6 baklavát még bezabbantanak, mielőtt visszamennének dolgozni. Bámulatos! Mondjuk cserébe itt pufik is, nem olyanok, mint a girnyó kis olaszok, hogy habzsolnak-habzsolnak, aztán mégis csinosak. Azt hiszem, a görögök kábé olyan lustasági szinten vannak, mint a karibi nikák. Tudnak élni, na, lehet, hogy nekemvaló lesz ez a hely!

Kréta, Hellász

Posted: május 13, 2019 in Uncategorized

Húsz órányi utazás (várakozás-átszállás-repülés kombinációi inkább, mint utazás) végül megérkeztem Krétára. Már épp ideje volt, öt reptéren, és négy repülőn ültem ezalatt. Isztambulban kezdtek el undokok lenni az emberek, és még Athénban is azok voltak. Az isztambuli reptéren hozzámcsapódott egy amerikai indiai figura, akivel erről csevegtünk, hogy milyen fura ez mindig, amikor Ázsia felől jön az ember, hogy arconvág ez a mosolygásmentes passport kéregetés… Mindig örülök, ha nem csak én érzem ezeket, néha (mindig) a magyarok lehurrognak, hogy de mert nincs is igazam, mert ott vannak pl a kínaiaik, meg ígymegúgy… Na, de nem ez a lényeg, hanem, hogy Krétán vissza kedves mediterránodtak szerencsére, és az időjárás is pompás, végig flipflopban utaztam, de már az első nagyrepülőn fel kellett vennem hozzá egy zoknit is (állati elegánsan nézett ki), viszont mire a főnök megjött értem (mert nem tudott a gép maga annyit késni, amit ne sikerült volna neki felülmúlnia!), már levettem a zoknit (meg a pulcsit is, és újra trikóban) a napon melegítettem kihűlt lábbujjaim. Szóval befutott a főni, és nekivágtunk a reptérről a 65 kilométeres útnak, melyen kellemesen elcsevegtünk (én wow-zásokkal tarkítva, amikor elképesztően sötétzöld fákkal borított szurdokokon vágtunk keresztül). Egy benzinkúton megállt, és meg akart hívni kávéra-szendvicsre, de pont nem kértem, így csak magának vett, és aztán tolta tovább félkézzel kormányozva, az ölében a kávéval, szlalomozgatva a sávok között, kicsit bizarr volt, főleg, mert amikor beültem, és automatikusan az övért nyúltam, akkor csak megvonta a vállát, hogy az broken, és hogy nem tehetek mást, mint, hogy bízom benne… Egyébként semmi forgalom nem volt.

Megérkeztünk a faluba (vagyis város: Agios Nikolaos) és feltette a kérdést, hogy mit szeretnék, vagy inkább milyen sorrendben az alábbiak közül: a szállásra menni, a búvárbázisra menni, bevásárolni menni. Úgy gondoltam, úgy logikus, hogy bázis, sopping, és haza, így leugrottunk a partra, térdig besétáltam a vízbe (vérfagyasztóan hidegnek tűnik mindig a trópusi vizek után, de tudom, hogy ez csak megszokás kérdése, mindenesetre megnyugtató volt, hogy nyaraló családok pancsikoltak mellettem). 20 fokos, az elvileg elég király, így májusban. Gyorsan nyár lesz, tudom! Szóval megismerkedtem a kollégával, elvileg mi ketten leszünk a dolgozók, ő a főnök, és jön majd még két divemaster tanonc rabszolga valamikor. A kollégának ott volt a nője is épp, mert vasárnap van, nem volt kedve kinyitnia a kávézóját, és különbenis tökjó idő van, inkább ül itt a parton… Oké! Asszem lazák a krétaiak, tetszik.

Utána elvitt főni a boltba (az olcsóbbikba, mert nehogymár a turistás drágába vásároljak!), vettem egy nagydarab fetát, egy kenyeret, egy kilós joghurtot, egy zöldpaprikát, meg egy reggeli müzlit, 7 euróért. Ez tényleg olcsó. Utána végre hazavitt. A szállásom a bázis fölött van, 5-6 perc sétányira egy kis kégli, 2 szobával, terasszal (kilátás a partra, olivafákon keresztül, madárcsiccs), konyhával, fürdővel, meg vacakul ingadozó wifivel.

Segített felcipelni a holmimat, így amikor beljebb kerültünk, észrevettem, hogy az ágynemű..hát használt. Úgyhogy elvitettem vele kimosni (itt nincs mosógép mármegin, de nála lehet mosni állítólag), aztán míg pakolásztam, visszatért egy adag tisztával. Kicsit takarítgattam is, egy előző divemaster lakott itt múlthétig, kicsit morzsás volt a konyha, porcicás a padló, meg bevetetlen az ágy, de amúgy kb oké a kégli, nekem kicsit hűvös, de a mediterrán pecók már csak ilyenek. Tuti, mire Dávid ideér, rohadt meleg lesz… Addigmeg van jó sok porszagú pléd.

Borzasztó kedvesen csiporognak a madarak, és nagyon szép az egész hely. Picit sajnálom, hogy a belvárostól kicsit kijjebb esik (olyasmi, mint Hvaron, 10 perc bringázás, félóra séta, vagy ilyesmi lehet, még nem tudom pontosan felmérni, mert ugye kocsival jöttünk-mentünk), de majd most kideríti a főni, hogy mivan a robogóval, ugyanis ígért egyet, hogy használhatom, de most hirtelen eszébe jutott, hogy B-s jogsival lehet, hogy nem is szabad, csak ha van motorra is… Utánajár. Mondtam, hogyha nem, akkor kérek egy bringát, punktum. Ugyanúgy megteszi, de valami kell, itt ugyanis csak hotelek és búvárbázisok vannak a parton, nem ide képzeltem magam esténként, hanem a városiasabb környékre. Persze lehet, hogy nem is vészes gyalog sem, csak ma nincsen erre energiám, hogy leteszteljem. Csoda, hogy egyáltalán még ébren vagyok! A repülőn alvás kivételesen rosszul ment ma, a hosszú úton, amin úgy képzeltem, hogy 8-ból 6-ot biztos alszom, a középső ülésen ültem, mindkét oldalamon nagydarab pacákok, akiknek a térde, és könyöke belelógott az aurámba (vagyis konkrétan a bordáim közé, meg az én lábam helyére, amit így nagyduzzogva odébbhúztam). Kényelmetlen volt, alig aludtam, helyette megnéztem a solo hegymászós filmet, és Queent hallgattam.

Na, holnap merülés, bár én csak elkísérem a srácot, hogy lássam, milyen az öböl. Ma tuti korán elalszom, és valszeg ügyesen korán is kelek, eleve 3 órával korábban van még a bioritmusom, így a 9-re melózni menés, az szerintem könnyű lesz, pláne azokután, hogy az elmúlt hat hétben 7.20-ra jártam. Különben összesen 3 szabadnapom volt a Maldívon.

Hát eddig írtam meg tegnap, a megérkezésem estéjén, aztán elment a net, és nem bírtam feltölteni, bánatomban kisétáltam az első tavernáig és rendeltem egy pohár vörösbort, 6 heti alkohol elvonó után meg is ártott (azaz használt), gyorsan mosolygós lettem…

Ma hármat merültünk végül, tökjó volt, csak jól átfagytam a végére, nembaj, hamarosan itt a nyár! Stop, most feltöltöm gyorsan.