Májusi

Posted: május 25, 2017 in Uncategorized

Na, eléggé lemaradtam, de örömmel konstatáltam, hogy legalább a fogadalmak betartását mégmindig nemveszem fölöslegesen túl komolyan. Sokszor eszembejut amúgy a blogolás, de annyi minden szól ellene, hogy inkább mindig leteszek róla. Valahogy a nettel már jóideje nincs szerencsénk. Ez a kis mobilnetes kütyünk annyira sok gondot okozott, hogy végülis lemondtunk róla. Aztán jöttek haverok Gomeráról (átutazóban Fuerteventurára eltöltöttek itt egy hetet, és búvártanfolyamoztunk is velük, de erről később), akiknek volt egy másik internetes kütyüjük, amit meg épp ők akartak lemondani, és mivel jobbnak tűnt, mint a miénk, úgy döntöttünk, átvesszük tőlük. Na ez is jó nagy butaság volt, azóta sem működik, és ügyintézési kálvária szakadt vele a nyakunkba, de legalább fizetjük rendesen. Ezentúl ugye rossz a hajón az inverter, így a számítógépemet csak a multitöltővel tudom üzemeltetni, amely többszöri leesés és újraforrasztás-szikszalagozás után immár csak bizonyos pozíciókban tud működni, mely pozíciók nekem kényelmetlenek az íráshoz. És persze még nem említettem magát a gépet, ami immár tízéves lesz, úgyhogy pl a gopros videóimat egyáltalán nem tudja lejátszani… Na, mindennek ellenére most nekiültem és irkászok.

Miről is. Hát volt egy csomó jó és kevésbé jó dolog is az elmúlt (haha) fél évben, többek között eladták a búvárbázist (mármegin!) a fejem fölül, erre ráparázván elkezdtem gyorsan csomó más helyen beugrózni, aztán kiderült, hogy az új tulajok is igényt tartanak rám. Közben elvállaltam egy bázison a hosszabbtávú fix segítséget, amiről utóbb kiderült, hogy az elvárás az, hogy én szabaddá tegyem magam a megbeszélt napokra, de ha mégsem kellek, ők szívfájdalom nélkül lemondanak az utolsó pillanatokban. A munkamorállal sem vagyok egészen kibékülve náluk, és olykor azon kapom magam, hogy a merülőhelyeken vágyakozva pislogok át a konkurrens hajóra (ahol szintén beugrózom néha).  De azért jólérzem magam, sok új helyet és embert megismertem, és frankókat merülünk.

Múlthéten volt egy tökjó spontán kis hétvégénk, amikoris felszaladtunk péntek este Palmasba, és két koncerten is résztvettünk (Dani gitározott a New York Taxiban, aztán Kuba Ház, mindenféle zenék, kedves hangulat, és Andikáék búcsúbulija, hüphüpp, mégis inkább BP-et választották), a buli vége valamikor hajnal háromkor az utca kövezetén ücsörögve Neuroticot gitározokkal ért véget… A hostelban aludtunk, de túl korán kidobtak minket, úgyhogy kialvatlan, de mosolygós másnaposan indultunk vissza délre, és kicsit odaszagoltunk a Gay Pride-ra, amit továbbra is imádok, a néhány pucér segget leszámítva olyan az egész, mintha gyerekbuli lenne, minden eszméletlenül színes, csillogó, mosolygós. Felelősségünk teljes tudatában innen sikerült időben elindulnunk haza (taps-taps), a küldetésünk ugyanis az volt, hogy még napnyugta előtt áthorgonyozzunk a mostani helyünkre, aholis két hetet tervezünk eltölteni, ugyanis itt beugrózom most. Így a kocsit vissza is adtam a tulajdonosának, minek ugye, ha csónakkal járok melózni. (Az eddig itt és így eltöltött 10 nap tökéletesen meg is győzött arról, hogy kell az autó igenis.)

Mióta egyébként itt vagyunk Anfin, Dávid unalmában megvarrogatta a fővitorlát. Persze ő szereti így mondani, valójában ketten varrtuk meg, de azért néha varrogatta egyedül is. Úgy indult, hogy még Arguineguinben említette egy új szomszéd (fura srác), hogy ő nagy vitorlavarró specialista ésakkor, mint jószomszédi szokás, mondtuk neki, igazán megtaníthatná a tudományt, mire azt felelte, hogy pár gramm hasisért hajlandó rá. Kicsit csodálkoztunk, ugyanis megszoktuk, hogy mindig ingyen segítgetünk egymásnak, meg aztán nincs is hasisunk, de azért mondtuk, okés, majd szerzünk. De végül párszor volt nálunk aztán vacsizni, iszogatni, és jobban öszebarátkoztunk, úgyhogy amikor egyik nap műgyantázta a hajóját belül, és olyan büdös volt nála, hogy nem bírt megmaradni, hozzánk menekült, és bedobta, hogy na, megmutatja, hogy kell. Úgyhogy leszedték a vitorlát a srácok, és elkezdték a foltozást. Utána nélküle folytattuk, általában olyan rendszerben, hogy én bemászok a sátrat képző vitorla alá, és úgy szúrom vissza a tűt alulról. Dávid mondta is, micsoda remek varrógép vagyunk így mi ketten! Szóval 10 nap után el is készült, most kicsit foltoska, de legalább nem fog tovább szakadni, elvileg.

Aztán volt még az, hogy Dávid egyik nap bedobálta a száraz kenyér maradékot a víz lakóinak, és észrevette, hogy ehető méretű halak jönnek rá, úgyhogy beüzemelte a pecabotot, amivel eddig még sosem volt szerencsénk, és estig összefogdosott öt fincsi kis halat vacsira! Kicsit sajnáltam őket, fogalmam sincs, miért jobban, mint a halasnál megvásárolt sorstársakat, de azért menő volt a friss halvacsi, és szerencsére jómagam az elfogás/kivégzés alatt nem is voltam itthon, úgyhogy némileg tiszta a lelkiismeretem.

Különben nagyon vacak ittlenni Anfin, a fehérhomokos puccos kis paradicsomban, mert egyrészt nincsenek jófej haverkodós szomszédaink, másrészt az öböl valamiért nem szeret minket, és hiába okoskodunk folyton a horgonyzással, pár nap után mindig újra keresztbe állunk a hullámokon, ésakkor minden csattog, puffog, lepotyog. Vizet csak illegálisan tudunk tölteni, ráadásul egész nap megy a jetski, party boat őrület, hangos és zavaró. Szóval alig várjuk, hogy hazatérjünk kedves kis Arguineguinünkbe. Napersze én már megint mindjárt megőrülök, ha nem utazunk valahová, de egyelőre szeretnénk egy kis pénzt felhalmozni az indulásig… Türelem, nyugalom, satöbbi (fogyóban).

Mostanában egyébként az alkalmazkodáson gondolkozom. Hogy jó-e az, ha az ember akaratlanul is alkalmazkodik a környezetéhez. Sétálunk Dáviddal, én mesélek (persze), egyszercsak azon kapom magam, hogy lihegek. Megkérem, ne loholjon már (szokásos műsor). Ilyenkor fancsali pofával eltúlzott lassú tipegésre vált, én végre kifújom magam, és így megyünk kb öt percig, amikorra is elfelejtődik az egész, ő újra felveszi a neki normális tempót, én pedig észrevétlenül is átveszem, és megy minden elölről. Amíg be nem durcázok, és szándékosan, erőltetve megpróbálok úgy sétálni, ahogy nekem kényelmes. Konkrétan nehezemre esik, de ha direkt erre figyelek, meg bírom csinálni. Ő meg persze észre sem veszi, egyre jobban lehagy.
Pedig azt szoktam képzelni magamról, hogy tök erős, makacs és öntörvényű lény vagyok, holott még sétálni sem bírok úgy, ahogy nekem jó, csak ahogy a másiknak, mellettem. Szóval ezen gondolkozom mostanság. Meg egy csomó minden máson is, persze, de mindent úgysem bírok ide leírni. De ezúttal megígérem, hogy mostantól is jó ritkán fogok jelentkezni, amíg nem lesz új inverter, vagy új laptop, működő internet, vagy valami ilyesmi.

Sailor testvériség

Posted: február 12, 2017 in Uncategorized

Amikor lefeküdtünk, már jócskán fújt a szél, de még nem volt a vihar a tetőpontján, azt lehetett érezni. Ahhoz képest, hogy valami folyton kattogott, csattogott, kocogtatta a hajó egy darabját, végülis aludtunk is. Sokszor kimentünk megnézni, hogy áll a horgony, mekkorák a hullámok, és milyen erős a szél, és csak hajnalra sikerült ebben annyira elfáradni, hogy igazán mély álomba szenderültem. Ebből éktelen dudálás, hajókürtölés és füttyögés riasztott fel, egy pár másodpercig néztünk egymásra  buta fejjel, hogy ez meg mi, aztán tüstént kipattantunk az ágyból, hogy kirohanjunk a fedélzetre. Én speciel biztos voltam benne, hogy egy óriási cementszállító uszály fog előttünk állni, és átkelésre várni, vagy ilyesmi, de persze nem. A helyzet az volt, hogy a pénteki még csak négy hajóból álló “pajari menekülttáborba” szombat délután befutott egy kis portugál yacht is, na, ők sodródtak szépen lépésben a sziklák felé ezen pillanatban, és mivel valószínűleg valaki a többiek közül, látta ezt, elkezdett veszettül tülkölni nekik, hogy ébredjenek már fel, és nézzenek ki! Az eredménye az lett, hogy mindenki más felébredt (ezek szerint utolsó előttiként mi), és elkezdett tülkölni, csak a portugál srácok nem. A helyzetet értelmezvén mi is nekiláttunk tülkölni (büszkén tapasztaltuk, hogy a mi hajódudánknak van a legjobb hangja), és feszült 10 percen át figyeltük, ahogy lassan, de biztosan távolodik a kis hajó… Igaz, hogy fogalmunk sincs kifélék, de mégis mindig gyomorszorító látni egy hajót így hánykolódni a pozdorjaság felé.
Végre előbújtak, beindították a motort és visszanavigáltak az öbölbe. Még megcsodáltuk ezekután a Napfelkeltét, ami pont a Faro mögött jött fel, aztán megpróbáltunk újra aludni egy picit, több-kevesebb sikerrel. Délutánig esett és tombolt a szél, de Napnyugtára minden szépen elcsendesedett, már csak az ismerősök fotóin, és a webkamerán látjuk, hogy érdemes még holnapig várnunk a hazaköltözéssel…

 

Február

Posted: február 11, 2017 in Uncategorized

Ma a BékésiZolival folytatott csetben elhangzott egy olyan kijelentés, ami kicsit rávilágított számomra, miért illeszkedünk be itt sokkal nehezebben, mint annó Olaszországban. Persze ez csak egy lehetséges verzió, és egyébként tudom, hogy van még egy csomó másik ok is (az egyik a kor, a másik, hogy párban vagyunk, akiket nem akar senki annyira beintegrálni, mint pédául khm, egyedülálló lányokat, a harmadik meg maga a pár személyisége, de ezek most mind nem tartoznak ide). Szóval azt mondta, hogy „többet sírnál Budapest után, ha nem lenne Facebook”. És akkor eszembejutott, hogy basszus, ponthogy nem! Épp fordítva van. (Bocs, Zoli!)

Mióta a fészbúkon folyamatosan az arcomba tolja mindenki, hogy itt kávézik, ott borozik, amott találkozik ezzel-azzal, és még koncertek, Balatonpart, kis unokahúgok, satöbbi, szóval így sokkal inkább hiányzik, mint amikor még nem is volt FB, és hetente háromszor félórára beültem az önkormányzat épületében elhelyezett ingyen használható városi kompjúterek elé,  és az előre jól megírt blogbejegyzést ominózus folyton elromló floppykon szállítva  gyorsan feltöltöttem a helyére, az e-mailekre pedig elküldtem a sztenderd választ, hogy „bocs, de nincs időm külön válaszolni, olvasd a blogot”, aztán ennyi, mentem is tovább boldogan. Korántsem hiányzott jobban, ami otthon van (mondjuk mér is hiányzott volna? ha hiányozna, akkor ott élnék), sőt, akkor egyszerűen sokkal inkább jelen tudtam lenni az ott-ban, mint most. Hülye dolog ez a fészbuk tényleg, de egyébként meg nagyon kellemes is, hogy az ember nem marad le semmiről. Persze más tészta, hogy egyrészt mégis úgyis lemarad, hiába látja online a dolgokat, másrészt viszont meg ugye, mint tudjuk, Budapesten sosem változik semmi. Tökmindegy, hogy egy, kettő, vagy hat év múlva mész vissza, az első perctől pontosan ugyanoda visszailleszthető vagy, mint akkor, amikor leléptél. (Ez nem tudom, hogy a hely adottsága-e, vagy abból fakad, hogy mégiscsak ott éltem le 24 évet, vagyis elvileg az otthonom).

És másik dolog még ráadásul, hogy mostanra a FB ismerőseim nagy része nem is Budapesten él, de még csak nem is magyar, úgyhogy a FB-on töltött időm nagy részében korántsem kismagyarországot látom (hálistennek).

Na, de röppenjünk vissza ide, ha már ugye arról beszélek, mennyire nem kéne fejben sem máshol létezni, mint ahol egyébként ülök!

Tegnap hátrahagytuk picit az otthonos kis arguineguini öblünket, ugyanis egész héten azzal riogatott az előrejelzés, hogy hétvégén újra jön az évszázad vihara. Mire mi szedtük a sátorfát, azaz a horgonyláncot (ígyis jócskán megelőzve a szombat éjjeli vihart, péntek délutánra időzítve az újrapozícionálást), már egy csomó szomszéd elhúzta a csíkot, és ami mindig biztos jelzője a vihar közeledtének, még a parti őrség hajója is beljebb ment a kikötőbe a szokásos helyéről, a móló sarkáról.

Épp egy kicsit kellett volna csak korábban indulni, ugyanis még mindig csak az egyik motorunk működik, és már jócskán pont szemből kaptuk az akkor még csak 15 csomós szelet, és másfél méteres hullámkákat, aminek következtében fullgázon is csak nagynehezen mozdult meg a hajó. Illetve hát jó ideig egyáltalán nem akart mozdulni. Mehettünk volna egy picit a szelet oldalról kapva is, ha nem pont úgy jön ki a dolog, hogy balról a móló szélén tornyosuló kőrakás, jobbról meg egy még ott tétovázó francia vitorlás akadályozza a manővert. Egyiknek sem szívesen kormányoztam volna neki, úgyhogy maradt a lépésben szembe a széllel, és volt pár pillanat, amikor eszünkbe jutott, hogy nem fog sikerülni, és újra kell horgonyozni, és ittmaradni a francba túlélni a vihart… Ezt persze egyikünk sem mondta ki, csak néztük, ahogy bőg a motor, és mégsem mozdulunk egy tapodtat sem előre. De aztán egyszercsak meglódult (volt pár szerencsés másodperc, amikor nem jöttek annyira nagy hullámok), és sikerült kijutni a falon túlra, ahol végre felhúzhattuk a vitorlát, és onnantól már sima ügy volt átimbolyogni a kiszemelt öbölbe, ahol most védve vagyunk a nagy csinnadratta elől. Cserébe itt nincsen móló, partraszállni a homokos strandon lehet, ami által minimum térdig, de inkább derékig lesz vizes az ember. Egyébként nem igazán baj, ugyanis bevásároltunk előre négy napi kaját és piát, hogy ne is kelljen kimenni (csak cigipapírt nem vettünk, és nevetgéltünk, amikor rájöttünk, hogy elfogyott, milyen egészséges kis hétvégénk lesz), de majd holnap már biztos körberádiózunk, hogy „mayday, mayday, kinek van a környéken papírja?”. Különben azt ígérték, hogy végig esni fog, és mivel már tök régen szeretnék Nitrox oktató is lenni, úgy terveztem, hogy ez lesz az a hétvége, amikor ezt végre megtanulom, aztán már csak ki kell csengetnem érte a manit, és lám, oktathatom is, amit most tanultam meg (hüje padi). De azért olyan nagy esőzés nem volt, sőt, alig csepergett, úgyhogy délután kieveztünk, hogy átsétáljunk Arguiba, megnézni, mennyire rossz a helyzet. Hát, jó, hogy átjöttünk, de azért ennél rosszabb időben is voltunk már ott… Persze a nagy zúzás csak ma éjjel lesz, kíváncsi leszek! Itt olyan, mint egy tavon, semmi hullámzás, csak látjuk kint messze, hogy huhh, habzik minden.

Na, tudom, hogy gyakrabbi blogolást ígértem, de fejben már többször is csinálom, úgyhogy vannak bíztató jelek! Ha nem lenne ilyen nyűgös ez a számítógép, áramkör, kábel-mizéria, biztos, hogy motiváltabb lennék, de majd igyekszem ígyis rávenni magam. Különben írok egy angol nyelvű blogba, pénzért. De azt nem mutogatom egyelőre.

Újév

Posted: január 2, 2017 in Uncategorized

Ünnepélyesen fogadom, hogy idén visszatérek majd a rendszeres blogoláshoz. Mármint, remélem!

Vacakul indult az év, merthogy vacakul is zárult az előző, pedig, ha megússzuk Jürgen halálát, akkor basszus lehetett volna ez az egyik legjobb évünk. Csuda dolgok történtek, jogsim lett és autózok, hajónk lett és vitorlázunk, ezeregy új dolgot megtanultunk, és sok új barátunk lett. Most az egésznek mégsem tudok épp örülni, de majd elmúlik ez is, mint minden, gondolom.

Jelenleg Puerto Rico kikötőjében időzünk, Dávid meghúzta a csuklóját, úgyhogy amíg ilyen kézfájós, maradunk is… Nem is baj, Albatrosra ráfér egy alapos nagymosás, és amúgysem volt sok kedvünk ottmaradni az elárvult Capella mellett. A héten még lesz vele egy utolsó körünk, ha minden igaz, segítünk felvinni Las Palmasba, és ezzel remélem tényleg búcsút is veszünk a történettől. Nemsokára jön Dávid Anyukája, utána elvileg áthajózunk Fuerteventurára egy kis időre, és amikor visszajövünk, újra jön Dani és Balázs. Nyárra lehet, hogy Európába megyünk, de nem hajóval, csakúgy, mint az átlagemberek. Persze ez még nem biztos, csak egy ötlet.

 

Meg soha

Posted: október 9, 2016 in Uncategorized

Soha sem irtam meg telefonon valodi billentyuzettel. Ez is eljott. Sajnos spanyol, ugyhogy semmi ekezetesdi. (Ugyse divat mar.) Csak beledugtam a kabelt, es mar itt is van.  Joideje nincsen itthon netunk, csak a teloinkon, de most megvilagosodtam, hogy igy is lehet.

Meg sosem voltam ilyen bizonytalan sem, eletemben soha, mint most. A kerdes a szokasos, megis kicsit mas. Menjek, vagy maradjak. Egyes szam.

Ejszakakat zokogunk, hogy ez lehetetlen hulyeseg elvalni pusztan logikai alapon, aztan jozan nappali esszel ismet eros, vidam es hatarozott az erzes, igen, menni kell, indulni, mert egyreszt kaland az elet, masreszt,mert jot fog tenni mindkettonknek. Utana megintcsak rajovok,hogy dehogyis, a kaland itt van, hajozunk, jovunkmegyunk, David is tenyleg nekiall mostmar a dolgainak, es maradunk szepszerelmesen. Utana megint, hogy dehogy, sosem lesz igy belolunk semmi, karrierem toporog, Davide pedig nemhogy all,de visszafele tart, itt kell hagynom a melyvizben, hogy osszeszedodjon. Esaztan ujra a siros, nyakat szagolos almatlan ejszakak, melyen eldontom,hogy nemmegyek sehova.Korbekorbe, egyszercsaklesz valami.

Tudom, hogy csak elindulni nehéz, utána megy minden magától.

Megkaptam a vizumom is mar, var a maldiv paradicsom.

Hajónapló vol.13565

Posted: szeptember 1, 2016 in Uncategorized

Tökjó hétvégénk volt a múltkor, péntek délután gyorsan bevásároltunk három napra,és felszedtük végre a horgonyt egy kis kalandozásra! El is jutottunk ide-oda, bár a szél elég hektikus volt, nem is az a lényeg, hanem, hogy egyre magabiztosabban mennek ezek a dolgok, és bár még mindig félelmetesnek tartom, amikor oda kell állni a mólóhoz, vagy horgonyt dobni, mostanában már mindig jól sikerül. Szóval hajóztunk mindenféle ügyeskedős vitorlaállásban, és aludtunk kint a fedélzeten, és úsztunk egy barlangban, és olyan jó, hogy lehet úgy menni, hogy nem kell pakolni, mindenünk velünk van! Vasárnap este jöttünk haza, igazán elégedetten a teljesítményünkkel. Mondjuk ideje is volt már egy kicsit itthonmaradni, és a hajózással foglalkozni, az utóbbi öt héten minden szabadidőnket északon töltöttük. Az is jó volt, persze, meg találkozni a barátokkal (Andrásék, Viki), de kicsit most már jólesett a dél is, végre.

Meg az is ránk fér, hogy időt töltsünk egymással, bár elvileg sokat vagyunk együtt (az is lehet, hogy túl sokat?), de főképp passzívan, ami engem már kezd egy kissé elkedvetleníteni. Úgyhogy Dávid le is lépett ma hajnalban Olaszországba, az öccse esküvőjére. Hosszas nyüglődés előzte meg indulását, kezdve ugyanis onnan, hogy kitaláltam, hogy én nem megyek (mert se időm, se pénzem rá), egyszerűen nem akartam foglalkozni a témával. Már tegnap délután repült volna, de a reptéren kiderült, hogy a foglalása mégsem foglalás, csak afféle elő-valami volt. Ilyen az, ha magának intézi a dolgait. Úgyhogy  egy kis idegfrász után hazahoztam újra, és késő este végre sikerült foglalnia egy másikat ma reggelre. Persze este 10-kor még nyomtató után rohangáltunk…

Én meg néha tök hülyeségből önéletrajzokat küldözgetek a világ másik végeire, és amikor felvesznek, beijedek, és gyorsan visszakozom. De most van két szívemcsücske állásajánlat, egyelőre fogalmam sincs, mit csináljak velük. Itt kéne maradni, itt most amúgyis van egy ilyen kellemes itthon-érzésem, és minden olyan egyszerű, mégis, valahogy évente előmászik a hátulra okosan elbarikádolt “menni kell”-mánia. Igazából leginkább lehet, hogy egy pár hetes nyaralással is meg lehetne nyugtatni, de olyasmire nincs pénzem sosem, szóval egyszerűbbnek tűnik elköltözni, haha.

Ja, és persze ma reggeltől, hogy most egyedül vagyok vele, újra nem indul be a dingi-motor. Nem baj, evezek, edzés, erősödés, egészség, meg minden, ami e betűvel kezdődik! Hát tessék, blogoltam végre.

 

Fiesta del Carmen

Posted: július 17, 2016 in Uncategorized

Nagyjából Arguineguinben ez a legnagyobb buli a karácsony után. Már több, mint egy hete áll a bál, persze hétvégén erősebben, hétköznap szolídabban, de a lényeg a folytonosság. Tegnap este óriási tűzijáték is volt, de az egésznek a lényege pont most kezdődik, ugyanis Carmen a helyi halászok védőszentje. Egész évben a templomban lakik, évente egyszer viszont kiszabadítják onnan, teherautóra teszik, körbemutogatják a városnak, aztán lejön a kikötőbe, és a mai napon egy halászhajó orrán állva átutazik Puerto de Mogánba, ahol két hétig vendégeskedik, hogy az ottani halászokat is megszórja áldásával. Az esemény természetesen óriási hang-és színzavarban zajlik, az összes hajó kidekorálja magát, felcsavarja a hangerőt, és elkíséri Carment az utazásra. Reggel fél 10-kor már jócskán gyűlnek mellettünk a kishajók, jetskik, evezős csónakok, szuperyachtok, szóval teljes a demokrácia. A lényeg, hogy legyen egy csomó rum, sör, bikinis csaj, zene és színes zászló a fedélzeten, aztán lehet várni, mikor jön már Carmen. A halászhajók persze még bent posztolnak szépen a kikötőben, nem kapkodják el, különbenis valószínűleg még a macskajajukon próbálnak felülkerekedni, a tegnapi, éjfélkor kezdődő, piciny falunkban öt színpadot felvonultató fiesta után… Még a parti őrség hajói is fel vannak lobogózva, és a turista ferryk is csordultig teltek kíváncsi nézőkkel! Hába, mindig tudjuk, hol kell horgonyoznunk… Itt állunk a banzáj közepén álmosan kávézgatva, és csak ámulunk, hogy lehetnek ennyire cukik ezek az emberek itt körülöttünk!

(Most a következő órában megpróbálok erről néhány fotót is feltölteni.) 🙂