Sailor testvériség

Posted: február 12, 2017 in Uncategorized

Amikor lefeküdtünk, már jócskán fújt a szél, de még nem volt a vihar a tetőpontján, azt lehetett érezni. Ahhoz képest, hogy valami folyton kattogott, csattogott, kocogtatta a hajó egy darabját, végülis aludtunk is. Sokszor kimentünk megnézni, hogy áll a horgony, mekkorák a hullámok, és milyen erős a szél, és csak hajnalra sikerült ebben annyira elfáradni, hogy igazán mély álomba szenderültem. Ebből éktelen dudálás, hajókürtölés és füttyögés riasztott fel, egy pár másodpercig néztünk egymásra  buta fejjel, hogy ez meg mi, aztán tüstént kipattantunk az ágyból, hogy kirohanjunk a fedélzetre. Én speciel biztos voltam benne, hogy egy óriási cementszállító uszály fog előttünk állni, és átkelésre várni, vagy ilyesmi, de persze nem. A helyzet az volt, hogy a pénteki még csak négy hajóból álló “pajari menekülttáborba” szombat délután befutott egy kis portugál yacht is, na, ők sodródtak szépen lépésben a sziklák felé ezen pillanatban, és mivel valószínűleg valaki a többiek közül, látta ezt, elkezdett veszettül tülkölni nekik, hogy ébredjenek már fel, és nézzenek ki! Az eredménye az lett, hogy mindenki más felébredt (ezek szerint utolsó előttiként mi), és elkezdett tülkölni, csak a portugál srácok nem. A helyzetet értelmezvén mi is nekiláttunk tülkölni (büszkén tapasztaltuk, hogy a mi hajódudánknak van a legjobb hangja), és feszült 10 percen át figyeltük, ahogy lassan, de biztosan távolodik a kis hajó… Igaz, hogy fogalmunk sincs kifélék, de mégis mindig gyomorszorító látni egy hajót így hánykolódni a pozdorjaság felé.
Végre előbújtak, beindították a motort és visszanavigáltak az öbölbe. Még megcsodáltuk ezekután a Napfelkeltét, ami pont a Faro mögött jött fel, aztán megpróbáltunk újra aludni egy picit, több-kevesebb sikerrel. Délutánig esett és tombolt a szél, de Napnyugtára minden szépen elcsendesedett, már csak az ismerősök fotóin, és a webkamerán látjuk, hogy érdemes még holnapig várnunk a hazaköltözéssel…

 

Február

Posted: február 11, 2017 in Uncategorized

Ma a BékésiZolival folytatott csetben elhangzott egy olyan kijelentés, ami kicsit rávilágított számomra, miért illeszkedünk be itt sokkal nehezebben, mint annó Olaszországban. Persze ez csak egy lehetséges verzió, és egyébként tudom, hogy van még egy csomó másik ok is (az egyik a kor, a másik, hogy párban vagyunk, akiket nem akar senki annyira beintegrálni, mint pédául khm, egyedülálló lányokat, a harmadik meg maga a pár személyisége, de ezek most mind nem tartoznak ide). Szóval azt mondta, hogy „többet sírnál Budapest után, ha nem lenne Facebook”. És akkor eszembejutott, hogy basszus, ponthogy nem! Épp fordítva van. (Bocs, Zoli!)

Mióta a fészbúkon folyamatosan az arcomba tolja mindenki, hogy itt kávézik, ott borozik, amott találkozik ezzel-azzal, és még koncertek, Balatonpart, kis unokahúgok, satöbbi, szóval így sokkal inkább hiányzik, mint amikor még nem is volt FB, és hetente háromszor félórára beültem az önkormányzat épületében elhelyezett ingyen használható városi kompjúterek elé,  és az előre jól megírt blogbejegyzést ominózus folyton elromló floppykon szállítva  gyorsan feltöltöttem a helyére, az e-mailekre pedig elküldtem a sztenderd választ, hogy „bocs, de nincs időm külön válaszolni, olvasd a blogot”, aztán ennyi, mentem is tovább boldogan. Korántsem hiányzott jobban, ami otthon van (mondjuk mér is hiányzott volna? ha hiányozna, akkor ott élnék), sőt, akkor egyszerűen sokkal inkább jelen tudtam lenni az ott-ban, mint most. Hülye dolog ez a fészbuk tényleg, de egyébként meg nagyon kellemes is, hogy az ember nem marad le semmiről. Persze más tészta, hogy egyrészt mégis úgyis lemarad, hiába látja online a dolgokat, másrészt viszont meg ugye, mint tudjuk, Budapesten sosem változik semmi. Tökmindegy, hogy egy, kettő, vagy hat év múlva mész vissza, az első perctől pontosan ugyanoda visszailleszthető vagy, mint akkor, amikor leléptél. (Ez nem tudom, hogy a hely adottsága-e, vagy abból fakad, hogy mégiscsak ott éltem le 24 évet, vagyis elvileg az otthonom).

És másik dolog még ráadásul, hogy mostanra a FB ismerőseim nagy része nem is Budapesten él, de még csak nem is magyar, úgyhogy a FB-on töltött időm nagy részében korántsem kismagyarországot látom (hálistennek).

Na, de röppenjünk vissza ide, ha már ugye arról beszélek, mennyire nem kéne fejben sem máshol létezni, mint ahol egyébként ülök!

Tegnap hátrahagytuk picit az otthonos kis arguineguini öblünket, ugyanis egész héten azzal riogatott az előrejelzés, hogy hétvégén újra jön az évszázad vihara. Mire mi szedtük a sátorfát, azaz a horgonyláncot (ígyis jócskán megelőzve a szombat éjjeli vihart, péntek délutánra időzítve az újrapozícionálást), már egy csomó szomszéd elhúzta a csíkot, és ami mindig biztos jelzője a vihar közeledtének, még a parti őrség hajója is beljebb ment a kikötőbe a szokásos helyéről, a móló sarkáról.

Épp egy kicsit kellett volna csak korábban indulni, ugyanis még mindig csak az egyik motorunk működik, és már jócskán pont szemből kaptuk az akkor még csak 15 csomós szelet, és másfél méteres hullámkákat, aminek következtében fullgázon is csak nagynehezen mozdult meg a hajó. Illetve hát jó ideig egyáltalán nem akart mozdulni. Mehettünk volna egy picit a szelet oldalról kapva is, ha nem pont úgy jön ki a dolog, hogy balról a móló szélén tornyosuló kőrakás, jobbról meg egy még ott tétovázó francia vitorlás akadályozza a manővert. Egyiknek sem szívesen kormányoztam volna neki, úgyhogy maradt a lépésben szembe a széllel, és volt pár pillanat, amikor eszünkbe jutott, hogy nem fog sikerülni, és újra kell horgonyozni, és ittmaradni a francba túlélni a vihart… Ezt persze egyikünk sem mondta ki, csak néztük, ahogy bőg a motor, és mégsem mozdulunk egy tapodtat sem előre. De aztán egyszercsak meglódult (volt pár szerencsés másodperc, amikor nem jöttek annyira nagy hullámok), és sikerült kijutni a falon túlra, ahol végre felhúzhattuk a vitorlát, és onnantól már sima ügy volt átimbolyogni a kiszemelt öbölbe, ahol most védve vagyunk a nagy csinnadratta elől. Cserébe itt nincsen móló, partraszállni a homokos strandon lehet, ami által minimum térdig, de inkább derékig lesz vizes az ember. Egyébként nem igazán baj, ugyanis bevásároltunk előre négy napi kaját és piát, hogy ne is kelljen kimenni (csak cigipapírt nem vettünk, és nevetgéltünk, amikor rájöttünk, hogy elfogyott, milyen egészséges kis hétvégénk lesz), de majd holnap már biztos körberádiózunk, hogy „mayday, mayday, kinek van a környéken papírja?”. Különben azt ígérték, hogy végig esni fog, és mivel már tök régen szeretnék Nitrox oktató is lenni, úgy terveztem, hogy ez lesz az a hétvége, amikor ezt végre megtanulom, aztán már csak ki kell csengetnem érte a manit, és lám, oktathatom is, amit most tanultam meg (hüje padi). De azért olyan nagy esőzés nem volt, sőt, alig csepergett, úgyhogy délután kieveztünk, hogy átsétáljunk Arguiba, megnézni, mennyire rossz a helyzet. Hát, jó, hogy átjöttünk, de azért ennél rosszabb időben is voltunk már ott… Persze a nagy zúzás csak ma éjjel lesz, kíváncsi leszek! Itt olyan, mint egy tavon, semmi hullámzás, csak látjuk kint messze, hogy huhh, habzik minden.

Na, tudom, hogy gyakrabbi blogolást ígértem, de fejben már többször is csinálom, úgyhogy vannak bíztató jelek! Ha nem lenne ilyen nyűgös ez a számítógép, áramkör, kábel-mizéria, biztos, hogy motiváltabb lennék, de majd igyekszem ígyis rávenni magam. Különben írok egy angol nyelvű blogba, pénzért. De azt nem mutogatom egyelőre.

Újév

Posted: január 2, 2017 in Uncategorized

Ünnepélyesen fogadom, hogy idén visszatérek majd a rendszeres blogoláshoz. Mármint, remélem!

Vacakul indult az év, merthogy vacakul is zárult az előző, pedig, ha megússzuk Jürgen halálát, akkor basszus lehetett volna ez az egyik legjobb évünk. Csuda dolgok történtek, jogsim lett és autózok, hajónk lett és vitorlázunk, ezeregy új dolgot megtanultunk, és sok új barátunk lett. Most az egésznek mégsem tudok épp örülni, de majd elmúlik ez is, mint minden, gondolom.

Jelenleg Puerto Rico kikötőjében időzünk, Dávid meghúzta a csuklóját, úgyhogy amíg ilyen kézfájós, maradunk is… Nem is baj, Albatrosra ráfér egy alapos nagymosás, és amúgysem volt sok kedvünk ottmaradni az elárvult Capella mellett. A héten még lesz vele egy utolsó körünk, ha minden igaz, segítünk felvinni Las Palmasba, és ezzel remélem tényleg búcsút is veszünk a történettől. Nemsokára jön Dávid Anyukája, utána elvileg áthajózunk Fuerteventurára egy kis időre, és amikor visszajövünk, újra jön Dani és Balázs. Nyárra lehet, hogy Európába megyünk, de nem hajóval, csakúgy, mint az átlagemberek. Persze ez még nem biztos, csak egy ötlet.

 

Meg soha

Posted: október 9, 2016 in Uncategorized

Soha sem irtam meg telefonon valodi billentyuzettel. Ez is eljott. Sajnos spanyol, ugyhogy semmi ekezetesdi. (Ugyse divat mar.) Csak beledugtam a kabelt, es mar itt is van.  Joideje nincsen itthon netunk, csak a teloinkon, de most megvilagosodtam, hogy igy is lehet.

Meg sosem voltam ilyen bizonytalan sem, eletemben soha, mint most. A kerdes a szokasos, megis kicsit mas. Menjek, vagy maradjak. Egyes szam.

Ejszakakat zokogunk, hogy ez lehetetlen hulyeseg elvalni pusztan logikai alapon, aztan jozan nappali esszel ismet eros, vidam es hatarozott az erzes, igen, menni kell, indulni, mert egyreszt kaland az elet, masreszt,mert jot fog tenni mindkettonknek. Utana megintcsak rajovok,hogy dehogyis, a kaland itt van, hajozunk, jovunkmegyunk, David is tenyleg nekiall mostmar a dolgainak, es maradunk szepszerelmesen. Utana megint, hogy dehogy, sosem lesz igy belolunk semmi, karrierem toporog, Davide pedig nemhogy all,de visszafele tart, itt kell hagynom a melyvizben, hogy osszeszedodjon. Esaztan ujra a siros, nyakat szagolos almatlan ejszakak, melyen eldontom,hogy nemmegyek sehova.Korbekorbe, egyszercsaklesz valami.

Tudom, hogy csak elindulni nehéz, utána megy minden magától.

Megkaptam a vizumom is mar, var a maldiv paradicsom.

Hajónapló vol.13565

Posted: szeptember 1, 2016 in Uncategorized

Tökjó hétvégénk volt a múltkor, péntek délután gyorsan bevásároltunk három napra,és felszedtük végre a horgonyt egy kis kalandozásra! El is jutottunk ide-oda, bár a szél elég hektikus volt, nem is az a lényeg, hanem, hogy egyre magabiztosabban mennek ezek a dolgok, és bár még mindig félelmetesnek tartom, amikor oda kell állni a mólóhoz, vagy horgonyt dobni, mostanában már mindig jól sikerül. Szóval hajóztunk mindenféle ügyeskedős vitorlaállásban, és aludtunk kint a fedélzeten, és úsztunk egy barlangban, és olyan jó, hogy lehet úgy menni, hogy nem kell pakolni, mindenünk velünk van! Vasárnap este jöttünk haza, igazán elégedetten a teljesítményünkkel. Mondjuk ideje is volt már egy kicsit itthonmaradni, és a hajózással foglalkozni, az utóbbi öt héten minden szabadidőnket északon töltöttük. Az is jó volt, persze, meg találkozni a barátokkal (Andrásék, Viki), de kicsit most már jólesett a dél is, végre.

Meg az is ránk fér, hogy időt töltsünk egymással, bár elvileg sokat vagyunk együtt (az is lehet, hogy túl sokat?), de főképp passzívan, ami engem már kezd egy kissé elkedvetleníteni. Úgyhogy Dávid le is lépett ma hajnalban Olaszországba, az öccse esküvőjére. Hosszas nyüglődés előzte meg indulását, kezdve ugyanis onnan, hogy kitaláltam, hogy én nem megyek (mert se időm, se pénzem rá), egyszerűen nem akartam foglalkozni a témával. Már tegnap délután repült volna, de a reptéren kiderült, hogy a foglalása mégsem foglalás, csak afféle elő-valami volt. Ilyen az, ha magának intézi a dolgait. Úgyhogy  egy kis idegfrász után hazahoztam újra, és késő este végre sikerült foglalnia egy másikat ma reggelre. Persze este 10-kor még nyomtató után rohangáltunk…

Én meg néha tök hülyeségből önéletrajzokat küldözgetek a világ másik végeire, és amikor felvesznek, beijedek, és gyorsan visszakozom. De most van két szívemcsücske állásajánlat, egyelőre fogalmam sincs, mit csináljak velük. Itt kéne maradni, itt most amúgyis van egy ilyen kellemes itthon-érzésem, és minden olyan egyszerű, mégis, valahogy évente előmászik a hátulra okosan elbarikádolt “menni kell”-mánia. Igazából leginkább lehet, hogy egy pár hetes nyaralással is meg lehetne nyugtatni, de olyasmire nincs pénzem sosem, szóval egyszerűbbnek tűnik elköltözni, haha.

Ja, és persze ma reggeltől, hogy most egyedül vagyok vele, újra nem indul be a dingi-motor. Nem baj, evezek, edzés, erősödés, egészség, meg minden, ami e betűvel kezdődik! Hát tessék, blogoltam végre.

 

Fiesta del Carmen

Posted: július 17, 2016 in Uncategorized

Nagyjából Arguineguinben ez a legnagyobb buli a karácsony után. Már több, mint egy hete áll a bál, persze hétvégén erősebben, hétköznap szolídabban, de a lényeg a folytonosság. Tegnap este óriási tűzijáték is volt, de az egésznek a lényege pont most kezdődik, ugyanis Carmen a helyi halászok védőszentje. Egész évben a templomban lakik, évente egyszer viszont kiszabadítják onnan, teherautóra teszik, körbemutogatják a városnak, aztán lejön a kikötőbe, és a mai napon egy halászhajó orrán állva átutazik Puerto de Mogánba, ahol két hétig vendégeskedik, hogy az ottani halászokat is megszórja áldásával. Az esemény természetesen óriási hang-és színzavarban zajlik, az összes hajó kidekorálja magát, felcsavarja a hangerőt, és elkíséri Carment az utazásra. Reggel fél 10-kor már jócskán gyűlnek mellettünk a kishajók, jetskik, evezős csónakok, szuperyachtok, szóval teljes a demokrácia. A lényeg, hogy legyen egy csomó rum, sör, bikinis csaj, zene és színes zászló a fedélzeten, aztán lehet várni, mikor jön már Carmen. A halászhajók persze még bent posztolnak szépen a kikötőben, nem kapkodják el, különbenis valószínűleg még a macskajajukon próbálnak felülkerekedni, a tegnapi, éjfélkor kezdődő, piciny falunkban öt színpadot felvonultató fiesta után… Még a parti őrség hajói is fel vannak lobogózva, és a turista ferryk is csordultig teltek kíváncsi nézőkkel! Hába, mindig tudjuk, hol kell horgonyoznunk… Itt állunk a banzáj közepén álmosan kávézgatva, és csak ámulunk, hogy lehetnek ennyire cukik ezek az emberek itt körülöttünk!

(Most a következő órában megpróbálok erről néhány fotót is feltölteni.) 🙂

Júliusos

Posted: július 8, 2016 in Uncategorized

Hát egy kicsit több, mint egy hete van nálunk Daniela kocsija (mégis ez lett a nyári verda), egy sötétkék Renault Clio, ezeréves, olyan szeretnivalóan rozoga darab (valamiért nagyon könnyen megszeretem az ilyen járgányokat, de lehet, hogy ez azért is van, mert mindig szakadt járműveim vannak, szóval amúgy lehet, hogy egy tökjó újat is ugyanígy megszeretnék, de az ilyenek valahogy emberléptékűbbek nekem), na, szóval direkt lenulláztam a kilométerórát első nap (főleg a benzinfogyasztást kontrollálni), és ma megállapítottam, hogy eddig majdnem hétszáz kilométert mentem vele. Hát csapatom rendesen, az tény, egyelőre a hajózás rovására is ment, mert minden délután ideoda akarok menni vele. Mostmár kezdem is úgy érezni, hogy alakul valami minimális rutin. Hihetetlenül menőnek érzem magam, ahogy nyomatom a hülye zenéimet, és kanyargok a napsütötte óceánparti szerpentinen…
Múlt pénteken megérkezett Viki, éjjel egyre mentem elé a reptérre, akkor vezettem másodszor éjszaka (előtte való héten a belga-magyar meccsen bevállaltam a józan sofőr szerepét). Na, ésakkor Palmasban aludtunk, és másnap mentünk fel a hostelba, de akkor mindenféle olyan utakon is vezettem, amiktől előtte tartottam kicsit, hogy nem lesz zökkenésmentes, de végülis egész jól ment. Egyelőre ilyesmit még nem vállalnék be mondjuk sötétben, ha nem muszáj… De menő volt, hogy konvojban haladtunk, Milyt követtem az autópályán, hegyi szerpentinen, földúton, meg mindenhol. Jól tudok követni. Múltkor viszont Jürgen követett volna engem, mert felvittük a kocsit a szerelőjéhez, hogy kicserélje a fékpofát, de őt tíz perc alatt elhagytam az autópályán (pedig lassan mentem, egy ideig azt is hittem, hogy azért nem látom sehol mögöttem, mert talán leelőzött), de aztán egyszercsak előkerült újra pont mögöttem. Hepiend. Tudok már tankolni is, és néha megnézzük a vizet, meg az olajat, ahogy kell az ilyen öreg daraboknál. Egyelőre jól viseli magát, csak az ajtaja nyílik ki néha, váratlanul, és hát a műszerfalat egy bringalámpával világítom meg, de ez csak bájos apróság…

Most már jól beindult a búvárszezon is, persze, hogy ne menjen simán, hétfőn fülöncsípett minket a búvárrendőrség 2 darab négy napja lejárt palackkal, úgyhogy kétnap kényszerpihenőn voltam, de mostanra minden klaffol, újra lendület van, és kaptam egy divemaster tanoncot is. Nagyon szórakoztat, egy igazi felsőközéposztálybeli nagyon brit lány, szuper elit, de valamiért az angoloktól ezt csak imádni tudom. Egy Glastonbury iskolában oktat lovaglást (már eleve vicces), az úri növendékek a saját pónijukon járnak suliba! A búvárnaplóját gyöngybetűkkel tölti ki, és egyes szám harmadik személyben értekezik magáról, miszerint „Sarah ma segített először próbamerültetni Hajninak az amadoresi strandon”, ésígytovább. Kész!

Délután bejött egy népesebb család a bázisra, nagyon érdekesen is néztek ki, és az akcentusukat sem lehetett hová tenni. Kis beszélgetés után rákérdeztünk, honnan jöttek, kiderült, hogy Grönlandról! Na, igazi eszkimóknak néztek ki tényleg, utólag rájöttem. Csak furcsa volt a kapucni helyett rajtuk a napszemüveg.

Tegnap kezdetét vette a Fiesta Del Carmen a faluban, még csak a bemelegítés megy ugyan, de már jó hangos, valszeg 10 napig állni fog a bál. A Carmen a halászok védőszentje, egy halászfaluban ez szinte komolyabb ügy, mint a karácsony.

Éjjel aztán mire végre csönd lett, és elaludtunk, hirtelen arra riadtunk, hogy a szomszédba csak a minap lehorgonyzott francia hajó majdhogynem benéz az ablakunkon. Jó nagy hullámok támadtak az éjjel, és valahogy elsodródtak, ráadásul a sötétben addig próbáltak kikecmeregni a hajórengetegből, hogy felcsavarták a halászok kis csónakjainak kötelét, majd elszakították, így az egyik csónak majdnem szintén ránk sodródott, a másikat meg húzták maguk után. Pár órás szenvedésük szemlélése után úgy döntöttünk, én visszafekszem, lévén reggel dolgozom, Dávid meg őrködik, hátha mégis ránksodródnak, vagy a nagy igyekezetben feltépik a mi horgonyunkat is… Szerencsére aztán a kudarcba fulladt horgonyfelszedési kísérleteik után feladták az ügyet, hozzákötötték magukat az egyik folyton itt parkoló hajóhoz, és elnapolták a dolgot reggelig. Mire én visszaértem délután a munkából, már úgy tűnik, kicsit ügyesebben álltak be, és a halászok is visszakapták a csónakjukat, és nem hiszik azt, hogy mi voltunk a kötélszaggatók…

Holnap még nyomok egy próbamerültetést reggel, aztán indul a hétvége, melyen Viki is lejön hozzánk végre délre! Szegény fázik fent az esőben északon…