Otthon

Posted: október 19, 2017 in Uncategorized

Oké, szóval elég nomádban nyomom, van a szobám, meg benne a két ágy, az egyiket kuplerájosnak tartom, meg nappal ücsörögni, írogatni rajta (pl most), nincs asztalom, bár van egy szék, de az éjjeli szekrénnyé avanzsált. Meg van a fürdőszobám, egy mini polccal a mini tükör alatt, és ennyi. Néha eszembejutnak ilyen gyorsan meghiúsuló gondolatok, amikor kint cigizek és elnyomom a csikket a pacsker talpán, aztán beledobom a kukába, hogy simán tudnék gyártani hamutartót a sörösdobozból, csak le kell vágni a tetejét. Aztán rájövök, hogy nincs mivel levágni, hehe.  Vagy hogy, rendben, hogy nincs ruhásszekrény, vagy polc, de szerzek vállfákat, kihúzok ide egy kötelet és arra felakasztgatom a cuccaim. Ja, de milyen kötelet? 🙂 Persze nem panaszkodom, jó döntés volt ide jönni, a többiek, akik a főnök által javasolt bungikba mentek, már nyígnak, hogy rengeteg a hangya, a béka, meg mindenféle lény bemászkál a kéglijükbe. Itt ilyesmi (lekopogom) még nem volt. Mindegy, majd Dávid megjön és vagy kreál ezt-azt a kéglibe, vagy elköltözünk valami jobb helyre. Én elég igénytelen vagyok amúgy az otthont illetően, főleg, mert az az elvem, hogyha egyedül élek, minél kevesebb időt töltsek idebent: otthon könnyű csak igazán becsavarodni, és elkezdeni megint nyafogni a magányra, meg ilyesmi. Szóval felkelek, kicsit nyomkodom a telót, és irány az utca, kaját szerezni, strandon lógni, sétálni ideoda…annyi mindent nem láttam még! És hát a környék televan ismerőssel, szóval könnyű odacsapódni valakikhez. Persze mindenki folyton drága programokat talál ki, én meg eléggé spórolósban kell hogy toljam, amíg be nem indul a meló, úgyhogy nem megyek velük motort bérelni és fizetős vízesést nézni. Persze este már nehezebben vagyok okos, amikor rumoskólázni kell, és nyilván beülök „egyre”, aztán lesz, ami lesz, max eliszom a másnapi vagyont, de azért akkor előrecsalok a következő napiból kajára, és elhatározom, hogy maeste itthon maradok…

Nagyon jók itt a helyi kis klubok egyébként, teljes felüdülés a kanári tucc-tucc után, mindenhol az élő zenét részesítik előnyben, és apró kis thaiok játszák az amúgy ezeréves, de számomra kedves slágereket. A csaposok kedvesek, beszélgetősek, és megkínálnak mindenfélével, ami a kezük ügyébe kerül, így lettek illatos leveleim is cigit sodorni, papír helyett, meg kaptam egy fél tavaszi tekercset is, mert a csapos épp azt falta, és nem bírta volna elviselni, hogy ne egyek vele. Cicák és kutyák bejáratosak a bárokba is, minden hely nyitott, szellős, és egyébként igényes dizájnnal bír. Tegnap egy kínai sráccal csocsóztam. Nagyon ügyetlen volt, illetve azt mondta, még sosem próbálta, elvileg ők jók az ilyesmiben, úgyhogy bele is jött hamar. De azért folyton kikaptunk.
A borzasztó arcmemóriám itt méginkább kínoz, de szerencsére nem vagyok vele egyedül, hirtelen bemutattak minket egymásnak kb 40 új emberrel, ami minden kiruccanáson csak tovább növekedik, mert persze a nem helyiek folyton egymáshoz csapódnak a bárokban, kajázókban… Az egyik lány mindenkivel csinál egy szelfit, és úgy menti el névvel, telefonszámmal, fotóval. Okos!

Tegnap sétautamon akartam venni 3 banánt az utcai árustól, leszedtem a fürtről, odaadtam, mondta 10 bath, aztán hozzáraktam mégegyet, mondta, 10 bath, majd berakta az egészet egy zacskóba, utána dobta a fürt maradékát, kb még 20 banánt, és közölte, hogy 10 bath. Ilyen kis viccesek.

Le akarom majd írni az utunk elejét, mert annyi mindent láttunk, olyan sok helyen jártunk, hogy jó lenne nem elfelejteni, de mindig nagyon lusta vagyok idehozni a telefont is, és visszanézni a fotókat, pedig az alapján menne az emlékezés… Hamarosan! De most végre kimozdulok, adios. Azaz laa goon! (ez pl egész könnyű)

Reklámok

Thailandi

Posted: október 17, 2017 in Uncategorized

Ismét esik. Igaz, ma még nem esett egyáltalán, és már este 8 van, szóval így monszun idején egész jól állunk. Ez volt a második napom egyedül Ázsiában, de már a tizenkettedik, összesen! Eddig nagyon rendben van a viszonyunk, a thaiok szuper kedvesek, a táj (haha) gyönyörű, a kaja pazar, és cserébe olcsó is. A meló is teljesen jónak tűnik, bár még nem indult be igazán, de azért le lehet szűrni már a fejtágító előkészületekből és a rengeteg sokadik szezonjára visszatérő régi dolgozók számából, hogy nem lehet itt olyan nagyon rossz.

A merüléseink, amiket az egyik turistanapon rendeztünk Danival, hát azok nagyon szépek voltak, pedig elvileg a munkahelyem merül Thaiföld legszebb pontjain, és mi nem oda mentünk, természetesen. Úgyhogy izgulok, és már nagyon várom, hogy elkezdődjön!

Addig viszont próbálom nem hagyni elpunnyadni magam, pedig hajlamom az bőven lenne rá, így kötelezőre beiktattam napi 2-3 óra sétát, és egy kis muszájos úszást is (bár nagyon nem tetszik itt az Óceán: zavaros a víz, és hatalmas erős hullámok vannak, túl vadnak találom, de már csak pár hét és kisimul). Gondolkozom a bringabérlésen is, de a hatalmas párás hőség, és a fordított közlekedés még biztonytalanságban tart ezügyben. Meg mostmár persze el kell kezdenem szocializálódni a kollégákkal is (maeste kocsmázni invitáltak, nahát!), bár inkább a helyiekkel szeretnék, de velük nincsen közös nyelvünk. Mosolygunk, összetesszük a kezeinket, ennyiben egyetértünk. Még ma este letöltöm a thai nyelvtanulós appot, napi 5 szó belefér a menetrendembe azt hiszem.

Rengeteg szentjánosbogár él itt a sötétebb mezőkön, villódzva repkednek fel-alá. És hát persze a dzsungel! Egyszerre rémisztő és csodálatos! Buja, vad, áthatolhatatlanul sűrű, illatos, színes varázslat! Két napon belül két sztori bukkant fel a környéken kobrákkal. Félelmetes. De majmokról is beszélnek, ami viszont cukiság. Voltunk elefántolni, láttunk egy kis zöld kígyót. Hatalmas bogarak szívogatják a nektárt a marakujáról, és találtunk orrszarvú, meg szarvasbogarat is. Egyik nap a fejemnek repült valami helikopter méretű izé. Olyan gyümölcsöket árulnak, amikről fogalmam sincs, mik. A kaják nagyrésze is újdonság, bár már néhányat azért sikerült megjegyeznem. Mind finom, egyébként!

Az emberek messze felülmúlták az elvárásaimat, persze tudom, hogy ez csak egy felületes megítélés, és biztos vagyok benne, hogy valójában csomó rosszat gondolhatnak rólunk, koszos és anyagias nyugatiakról (igazuk is van). Mégis, olyan megdöbbentő, mennyire kedvesen akarnak segíteni folyamatosan, vagy ahogy szimplán csak köszöngetnek az utcán, és soha nem lehet úgy szemkontaktusba keveredni valakivel, hogy ne mosolyogjon rád azonnal. (Amikor a reptéren a túlsúlyról értesít az (egyébként 16 évesnek kinéző bájos) thai lány, és amikor átpakolom, újramérem, és még mindig plusz 3 kiló, akkor azt mondja mosolyogva, menjek, majd legközelebb jobban figyelek!) Eddig még mindenki szavahihetőnek bizonyult, ha megbeszéltük, jöttek,

A korallok fantasztikus sokasága látható a vízben, sok régi pajtás is felbukkant innen-onnan, és bár teljesen más, azért a vízfelszín alatt mindig egyből otthon érzem magam. Vízi spanjaim mindig ugyanolyanok, még akkoris, ha nem is.  A tengeri uborkáknak itt lábaik vannak, akkorák, mint a kisujjam, és azzal sétálnak ide-oda. De lehet, hogy az a szájszervük és esznek. Minden új és izgalmas, és színes és gyönyörű, pont amilyenre vágytam.

Milliomodik érzék

Posted: szeptember 21, 2017 in Uncategorized

Jóideje gondolkozom, hogy hogy van az, hogy mindig pont akkor nézek hátra (jó, persze eleve MINDIG csak hátrafele nézek szinte, de mégis), amikor a kedves vendégnek leesik az uszonya, elejti a lámpát, fennakad valamin a nyomásmérője, vagy egyéb hülyeség, és végül nemrég megvilágosodtam, és azóta direkt figyelem. Ahogy a halak sem feltétlenül azért úsznak el előlünk, mert látnak, mert csomószor hátulról jövünk, és fizikai képtelenség, hogy lásson, és akkoris, szóval, hogy van ez a sokadik érzékelés, amit itt a földön járva, a levegőben gyengus kis rezgést kavarva nem tudunk tökéletesen használni (bár nagyon közelről ugye működik, ha pl megsuhint valaki melletted/mögötted valamit), de a vízben, konkrét hullámzást-rezonanciát (vagy nevezd aminek akarod) keltve sokkal könnyebb érzékelni, és a vízi lények ezt tuti, hogy ugyanúgy használják, mint mi a látást, a hallást…

Ésakkor van ez, hogy ha olyan sok időt töltesz a vízben, mint mondjuk egy búvároktató, akkor szerintem ez az érzékelés felerősödik. Tudod, mint a vakoknál a jobb szaglás, süketeknél a jobban látás. Nem véletlen, hogy sok oktató mondja (köztük én is), hogy van az a fajta “megérzés”, amikor még nem látom a cápát, de már tudom, hogy ott lesz, odafordulok, hogy meglássam, és tényleg ott van. Főleg nagyobb mozgásra működik (egyelőre), ezért példálóztam a cápával, de nagyobb halrajokra, teknősre, rájára is igaz, és hát persze, ami nekem leginkább hasznos, a többi búvárra. Mindenesetre mióta ez felötlött bennem, és egyre tudatosabban figyelem, szinte már majdnem biztos vagyok benne, hogy nem csak képzelem, ténylegesen van. Csomószor előfordul például, hogy a mögöttem merülő páros egyik tagja szeretne valamit kommunikálni a társával, de az pont nem fordul felé, emez meg ezerrel kalimpál, és én erre hátranézek. Tudom, hogy valami van. Szokatlanul nagy mozgás, nem az, ami a megszokott úszkáláshoz elég.

Jó volna erről valami tanulmányt folytatni. Elég izgalmas téma, bár kétségkívül spirituálisabbnak tűnt eddig azt gondolni, hogy ha rágondolok a rájára, akkor oda tudom manifesztálni a szikla túloldalára, mert eddig ez legalábbis bevált. Most viszont rájöttem, hogy csak arról van szó, van egy olyan rájaúszási hullám, aminek a kódját valahogy az agyam már rendszerezte és eljuttatja pontos infóként, csak én, buta, tudatos ember még nem tudom pontosan megfogalmazni. Fhú, kéne ülni pár napot különböző állatok körül a vízben, és lemérni, melyik hogyan érzékelhető. És de jó, hogy már nemsokára indulok, biztos sokkal jobban fog menni, ha nem 7 mm-es félszáraz ruhában, hanem egy shortyban folytatom kutatásaim…

Előre

Posted: szeptember 9, 2017 in Uncategorized

Hosszú és aktív nyár után vagyunk, új tervekkel, repjegyekkel felszerelkezve.

Sokáig tartott, mire meg tudtam győzni magam, hogy nem kell foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy a hajóval menjünk valamerre tovább. Így lett volna persze logikus, de mivel nem tartunk még ott, hogy nagyobb utazásokat tegyünk, én pedig minden igyekezetem ellenére sem bírok más lenni, mint, aki vagyok (nem nyomhatom el magamban sokáig a mehetnékes vágyat), egyszercsak elengedtem ezt a kellemetlen „ezt kéne, azt kéne, úgy lenne okos”-dolgot. Sosem voltam jó benne amúgysem. Végtelen könnyűség áradt szét bennem attól, hogy rájöttem, csak azért, mert van egy hajónk, nem vagyunk hozzáragasztva, nyugodtan mehetünk nélküle is, megvár.

Egy picit persze csalódott vagyok, mert azt hittem, két év elég lesz arra, hogy belevágjunk a hajós portyázásba, de nem lett, és ezt mostmár elfogadtam, majd lesz egy olyan pillanat, amikor arra is készen állunk. Ráér.

Szóval a terv szerint én pár hét múlva elindulok a Similan szigetekre. Dávid megvárja, amíg lesz hely a palmasi kikötőben, és amikor biztonságba helyezte a hajót ott, utánam jön. Tök egyszerű. Miért is tartott ennyire sokáig ezt kigondolni? Persze mindennek megvan a maga ideje. A vicces dolog, hogy kivételesen van már tervem a fél éves téli szezon utánra is. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre érkezzek meg oda. Sőt! Budapestre, egy hétre.

Különben az előző két év mérlege egyáltalán nem rossz (különbenis csak novemberben lenne kettő, de ezen a másfél hónapon már nem vacakolok). Szereztem jogsit, és vezettem több, mint egy évet. Szinte rutin. Vettünk egy hajót, felújítottuk, megtanultuk a vitorlákat kezelni, profi horgonyzók és öbölben lakók vagyunk. Viharos, vad vizeken és hosszú távokon még nincs tapasztalatunk, de majd lesz. Megtanultunk spórolni az árammal és a vízzel. Kiderült számomra, hogy szabadúszó búvároktatóként bármikor fenntarthatom magam a szigeten (szinte mindegyik bázis ismer és szeret, ezt nagyképűség nélkül mondhatom). Megtanultam egy új specialitást, és hamarosan oktatni is fogom. Szereztünk rengeteg új ismerőst, és kicsit belekeveredtünk a hajós világba. Kiderült, hogy Dávid is tud pénzt keresni, ha akar.

A jövőt illetően azt remélem, hogy kevesebb bevándorlóval (pláne magyarral), és több helyivel fogunk tudni barátkozni, bár ezt Ázsiában lehet, hogy még nehezebb lesz megvalósítani, mint itt. Legalább ne európaiakkal akkor! Remélem elkezdek majd valami rendszeres nyújtogatós testmozgást, ami illik a hely szelleméhez (pl jóga, thai chi). Szerintem a helyi nyelvvel nem fogok bajlódni, de szeretnék a németre ráfeküdni picit. Ezenkívül, a szezon végén (május 15), azt szeretném, ha nem kéne fejvesztve tovább állni valami új munka reményében, hanem minimum 2-3 hetet tudnánk utazgatni a környéken (Vietnam mindenképpen!), és eljutni egy szerzetes kolostorba északon.

Na, így, hogy leírtam, nem is tűnik nagy ügynek, szerintem így lesz. Utána, amikor visszajövünk, itt beiskoláznak a búvárbázisos cimbik a profi hajóvezetői tanfolyamra (ha cég küld, akkor ingyen van), és egy év gyakorlat után vezethetek mindenféle nagyobb búvárhajót is. Ezek a terveink, egyelőre. Remélem Dávid is befut időközben, mint tetováló, vagy fotós, vagy logótervező, vagy akármi! A lényeg, hogy legyen fejlődés, és még az is lehet, hogy, ha visszaérünk, megtanulok siklóernyőzni…
Mindenesetre most a biztos állomások szeptember 28: Budapest, október 4: Bangkok.

Májusi

Posted: május 25, 2017 in Uncategorized

Na, eléggé lemaradtam, de örömmel konstatáltam, hogy legalább a fogadalmak betartását mégmindig nemveszem fölöslegesen túl komolyan. Sokszor eszembejut amúgy a blogolás, de annyi minden szól ellene, hogy inkább mindig leteszek róla. Valahogy a nettel már jóideje nincs szerencsénk. Ez a kis mobilnetes kütyünk annyira sok gondot okozott, hogy végülis lemondtunk róla. Aztán jöttek haverok Gomeráról (átutazóban Fuerteventurára eltöltöttek itt egy hetet, és búvártanfolyamoztunk is velük, de erről később), akiknek volt egy másik internetes kütyüjük, amit meg épp ők akartak lemondani, és mivel jobbnak tűnt, mint a miénk, úgy döntöttünk, átvesszük tőlük. Na ez is jó nagy butaság volt, azóta sem működik, és ügyintézési kálvária szakadt vele a nyakunkba, de legalább fizetjük rendesen. Ezentúl ugye rossz a hajón az inverter, így a számítógépemet csak a multitöltővel tudom üzemeltetni, amely többszöri leesés és újraforrasztás-szikszalagozás után immár csak bizonyos pozíciókban tud működni, mely pozíciók nekem kényelmetlenek az íráshoz. És persze még nem említettem magát a gépet, ami immár tízéves lesz, úgyhogy pl a gopros videóimat egyáltalán nem tudja lejátszani… Na, mindennek ellenére most nekiültem és irkászok.

Miről is. Hát volt egy csomó jó és kevésbé jó dolog is az elmúlt (haha) fél évben, többek között eladták a búvárbázist (mármegin!) a fejem fölül, erre ráparázván elkezdtem gyorsan csomó más helyen beugrózni, aztán kiderült, hogy az új tulajok is igényt tartanak rám. Közben elvállaltam egy bázison a hosszabbtávú fix segítséget, amiről utóbb kiderült, hogy az elvárás az, hogy én szabaddá tegyem magam a megbeszélt napokra, de ha mégsem kellek, ők szívfájdalom nélkül lemondanak az utolsó pillanatokban. A munkamorállal sem vagyok egészen kibékülve náluk, és olykor azon kapom magam, hogy a merülőhelyeken vágyakozva pislogok át a konkurrens hajóra (ahol szintén beugrózom néha).  De azért jólérzem magam, sok új helyet és embert megismertem, és frankókat merülünk.

Múlthéten volt egy tökjó spontán kis hétvégénk, amikoris felszaladtunk péntek este Palmasba, és két koncerten is résztvettünk (Dani gitározott a New York Taxiban, aztán Kuba Ház, mindenféle zenék, kedves hangulat, és Andikáék búcsúbulija, hüphüpp, mégis inkább BP-et választották), a buli vége valamikor hajnal háromkor az utca kövezetén ücsörögve Neuroticot gitározokkal ért véget… A hostelban aludtunk, de túl korán kidobtak minket, úgyhogy kialvatlan, de mosolygós másnaposan indultunk vissza délre, és kicsit odaszagoltunk a Gay Pride-ra, amit továbbra is imádok, a néhány pucér segget leszámítva olyan az egész, mintha gyerekbuli lenne, minden eszméletlenül színes, csillogó, mosolygós. Felelősségünk teljes tudatában innen sikerült időben elindulnunk haza (taps-taps), a küldetésünk ugyanis az volt, hogy még napnyugta előtt áthorgonyozzunk a mostani helyünkre, aholis két hetet tervezünk eltölteni, ugyanis itt beugrózom most. Így a kocsit vissza is adtam a tulajdonosának, minek ugye, ha csónakkal járok melózni. (Az eddig itt és így eltöltött 10 nap tökéletesen meg is győzött arról, hogy kell az autó igenis.)

Mióta egyébként itt vagyunk Anfin, Dávid unalmában megvarrogatta a fővitorlát. Persze ő szereti így mondani, valójában ketten varrtuk meg, de azért néha varrogatta egyedül is. Úgy indult, hogy még Arguineguinben említette egy új szomszéd (fura srác), hogy ő nagy vitorlavarró specialista ésakkor, mint jószomszédi szokás, mondtuk neki, igazán megtaníthatná a tudományt, mire azt felelte, hogy pár gramm hasisért hajlandó rá. Kicsit csodálkoztunk, ugyanis megszoktuk, hogy mindig ingyen segítgetünk egymásnak, meg aztán nincs is hasisunk, de azért mondtuk, okés, majd szerzünk. De végül párszor volt nálunk aztán vacsizni, iszogatni, és jobban öszebarátkoztunk, úgyhogy amikor egyik nap műgyantázta a hajóját belül, és olyan büdös volt nála, hogy nem bírt megmaradni, hozzánk menekült, és bedobta, hogy na, megmutatja, hogy kell. Úgyhogy leszedték a vitorlát a srácok, és elkezdték a foltozást. Utána nélküle folytattuk, általában olyan rendszerben, hogy én bemászok a sátrat képző vitorla alá, és úgy szúrom vissza a tűt alulról. Dávid mondta is, micsoda remek varrógép vagyunk így mi ketten! Szóval 10 nap után el is készült, most kicsit foltoska, de legalább nem fog tovább szakadni, elvileg.

Aztán volt még az, hogy Dávid egyik nap bedobálta a száraz kenyér maradékot a víz lakóinak, és észrevette, hogy ehető méretű halak jönnek rá, úgyhogy beüzemelte a pecabotot, amivel eddig még sosem volt szerencsénk, és estig összefogdosott öt fincsi kis halat vacsira! Kicsit sajnáltam őket, fogalmam sincs, miért jobban, mint a halasnál megvásárolt sorstársakat, de azért menő volt a friss halvacsi, és szerencsére jómagam az elfogás/kivégzés alatt nem is voltam itthon, úgyhogy némileg tiszta a lelkiismeretem.

Különben nagyon vacak ittlenni Anfin, a fehérhomokos puccos kis paradicsomban, mert egyrészt nincsenek jófej haverkodós szomszédaink, másrészt az öböl valamiért nem szeret minket, és hiába okoskodunk folyton a horgonyzással, pár nap után mindig újra keresztbe állunk a hullámokon, ésakkor minden csattog, puffog, lepotyog. Vizet csak illegálisan tudunk tölteni, ráadásul egész nap megy a jetski, party boat őrület, hangos és zavaró. Szóval alig várjuk, hogy hazatérjünk kedves kis Arguineguinünkbe. Napersze én már megint mindjárt megőrülök, ha nem utazunk valahová, de egyelőre szeretnénk egy kis pénzt felhalmozni az indulásig… Türelem, nyugalom, satöbbi (fogyóban).

Mostanában egyébként az alkalmazkodáson gondolkozom. Hogy jó-e az, ha az ember akaratlanul is alkalmazkodik a környezetéhez. Sétálunk Dáviddal, én mesélek (persze), egyszercsak azon kapom magam, hogy lihegek. Megkérem, ne loholjon már (szokásos műsor). Ilyenkor fancsali pofával eltúlzott lassú tipegésre vált, én végre kifújom magam, és így megyünk kb öt percig, amikorra is elfelejtődik az egész, ő újra felveszi a neki normális tempót, én pedig észrevétlenül is átveszem, és megy minden elölről. Amíg be nem durcázok, és szándékosan, erőltetve megpróbálok úgy sétálni, ahogy nekem kényelmes. Konkrétan nehezemre esik, de ha direkt erre figyelek, meg bírom csinálni. Ő meg persze észre sem veszi, egyre jobban lehagy.
Pedig azt szoktam képzelni magamról, hogy tök erős, makacs és öntörvényű lény vagyok, holott még sétálni sem bírok úgy, ahogy nekem jó, csak ahogy a másiknak, mellettem. Szóval ezen gondolkozom mostanság. Meg egy csomó minden máson is, persze, de mindent úgysem bírok ide leírni. De ezúttal megígérem, hogy mostantól is jó ritkán fogok jelentkezni, amíg nem lesz új inverter, vagy új laptop, működő internet, vagy valami ilyesmi.

Sailor testvériség

Posted: február 12, 2017 in Uncategorized

Amikor lefeküdtünk, már jócskán fújt a szél, de még nem volt a vihar a tetőpontján, azt lehetett érezni. Ahhoz képest, hogy valami folyton kattogott, csattogott, kocogtatta a hajó egy darabját, végülis aludtunk is. Sokszor kimentünk megnézni, hogy áll a horgony, mekkorák a hullámok, és milyen erős a szél, és csak hajnalra sikerült ebben annyira elfáradni, hogy igazán mély álomba szenderültem. Ebből éktelen dudálás, hajókürtölés és füttyögés riasztott fel, egy pár másodpercig néztünk egymásra  buta fejjel, hogy ez meg mi, aztán tüstént kipattantunk az ágyból, hogy kirohanjunk a fedélzetre. Én speciel biztos voltam benne, hogy egy óriási cementszállító uszály fog előttünk állni, és átkelésre várni, vagy ilyesmi, de persze nem. A helyzet az volt, hogy a pénteki még csak négy hajóból álló “pajari menekülttáborba” szombat délután befutott egy kis portugál yacht is, na, ők sodródtak szépen lépésben a sziklák felé ezen pillanatban, és mivel valószínűleg valaki a többiek közül, látta ezt, elkezdett veszettül tülkölni nekik, hogy ébredjenek már fel, és nézzenek ki! Az eredménye az lett, hogy mindenki más felébredt (ezek szerint utolsó előttiként mi), és elkezdett tülkölni, csak a portugál srácok nem. A helyzetet értelmezvén mi is nekiláttunk tülkölni (büszkén tapasztaltuk, hogy a mi hajódudánknak van a legjobb hangja), és feszült 10 percen át figyeltük, ahogy lassan, de biztosan távolodik a kis hajó… Igaz, hogy fogalmunk sincs kifélék, de mégis mindig gyomorszorító látni egy hajót így hánykolódni a pozdorjaság felé.
Végre előbújtak, beindították a motort és visszanavigáltak az öbölbe. Még megcsodáltuk ezekután a Napfelkeltét, ami pont a Faro mögött jött fel, aztán megpróbáltunk újra aludni egy picit, több-kevesebb sikerrel. Délutánig esett és tombolt a szél, de Napnyugtára minden szépen elcsendesedett, már csak az ismerősök fotóin, és a webkamerán látjuk, hogy érdemes még holnapig várnunk a hazaköltözéssel…

 

Február

Posted: február 11, 2017 in Uncategorized

Ma a BékésiZolival folytatott csetben elhangzott egy olyan kijelentés, ami kicsit rávilágított számomra, miért illeszkedünk be itt sokkal nehezebben, mint annó Olaszországban. Persze ez csak egy lehetséges verzió, és egyébként tudom, hogy van még egy csomó másik ok is (az egyik a kor, a másik, hogy párban vagyunk, akiket nem akar senki annyira beintegrálni, mint pédául khm, egyedülálló lányokat, a harmadik meg maga a pár személyisége, de ezek most mind nem tartoznak ide). Szóval azt mondta, hogy „többet sírnál Budapest után, ha nem lenne Facebook”. És akkor eszembejutott, hogy basszus, ponthogy nem! Épp fordítva van. (Bocs, Zoli!)

Mióta a fészbúkon folyamatosan az arcomba tolja mindenki, hogy itt kávézik, ott borozik, amott találkozik ezzel-azzal, és még koncertek, Balatonpart, kis unokahúgok, satöbbi, szóval így sokkal inkább hiányzik, mint amikor még nem is volt FB, és hetente háromszor félórára beültem az önkormányzat épületében elhelyezett ingyen használható városi kompjúterek elé,  és az előre jól megírt blogbejegyzést ominózus folyton elromló floppykon szállítva  gyorsan feltöltöttem a helyére, az e-mailekre pedig elküldtem a sztenderd választ, hogy „bocs, de nincs időm külön válaszolni, olvasd a blogot”, aztán ennyi, mentem is tovább boldogan. Korántsem hiányzott jobban, ami otthon van (mondjuk mér is hiányzott volna? ha hiányozna, akkor ott élnék), sőt, akkor egyszerűen sokkal inkább jelen tudtam lenni az ott-ban, mint most. Hülye dolog ez a fészbuk tényleg, de egyébként meg nagyon kellemes is, hogy az ember nem marad le semmiről. Persze más tészta, hogy egyrészt mégis úgyis lemarad, hiába látja online a dolgokat, másrészt viszont meg ugye, mint tudjuk, Budapesten sosem változik semmi. Tökmindegy, hogy egy, kettő, vagy hat év múlva mész vissza, az első perctől pontosan ugyanoda visszailleszthető vagy, mint akkor, amikor leléptél. (Ez nem tudom, hogy a hely adottsága-e, vagy abból fakad, hogy mégiscsak ott éltem le 24 évet, vagyis elvileg az otthonom).

És másik dolog még ráadásul, hogy mostanra a FB ismerőseim nagy része nem is Budapesten él, de még csak nem is magyar, úgyhogy a FB-on töltött időm nagy részében korántsem kismagyarországot látom (hálistennek).

Na, de röppenjünk vissza ide, ha már ugye arról beszélek, mennyire nem kéne fejben sem máshol létezni, mint ahol egyébként ülök!

Tegnap hátrahagytuk picit az otthonos kis arguineguini öblünket, ugyanis egész héten azzal riogatott az előrejelzés, hogy hétvégén újra jön az évszázad vihara. Mire mi szedtük a sátorfát, azaz a horgonyláncot (ígyis jócskán megelőzve a szombat éjjeli vihart, péntek délutánra időzítve az újrapozícionálást), már egy csomó szomszéd elhúzta a csíkot, és ami mindig biztos jelzője a vihar közeledtének, még a parti őrség hajója is beljebb ment a kikötőbe a szokásos helyéről, a móló sarkáról.

Épp egy kicsit kellett volna csak korábban indulni, ugyanis még mindig csak az egyik motorunk működik, és már jócskán pont szemből kaptuk az akkor még csak 15 csomós szelet, és másfél méteres hullámkákat, aminek következtében fullgázon is csak nagynehezen mozdult meg a hajó. Illetve hát jó ideig egyáltalán nem akart mozdulni. Mehettünk volna egy picit a szelet oldalról kapva is, ha nem pont úgy jön ki a dolog, hogy balról a móló szélén tornyosuló kőrakás, jobbról meg egy még ott tétovázó francia vitorlás akadályozza a manővert. Egyiknek sem szívesen kormányoztam volna neki, úgyhogy maradt a lépésben szembe a széllel, és volt pár pillanat, amikor eszünkbe jutott, hogy nem fog sikerülni, és újra kell horgonyozni, és ittmaradni a francba túlélni a vihart… Ezt persze egyikünk sem mondta ki, csak néztük, ahogy bőg a motor, és mégsem mozdulunk egy tapodtat sem előre. De aztán egyszercsak meglódult (volt pár szerencsés másodperc, amikor nem jöttek annyira nagy hullámok), és sikerült kijutni a falon túlra, ahol végre felhúzhattuk a vitorlát, és onnantól már sima ügy volt átimbolyogni a kiszemelt öbölbe, ahol most védve vagyunk a nagy csinnadratta elől. Cserébe itt nincsen móló, partraszállni a homokos strandon lehet, ami által minimum térdig, de inkább derékig lesz vizes az ember. Egyébként nem igazán baj, ugyanis bevásároltunk előre négy napi kaját és piát, hogy ne is kelljen kimenni (csak cigipapírt nem vettünk, és nevetgéltünk, amikor rájöttünk, hogy elfogyott, milyen egészséges kis hétvégénk lesz), de majd holnap már biztos körberádiózunk, hogy „mayday, mayday, kinek van a környéken papírja?”. Különben azt ígérték, hogy végig esni fog, és mivel már tök régen szeretnék Nitrox oktató is lenni, úgy terveztem, hogy ez lesz az a hétvége, amikor ezt végre megtanulom, aztán már csak ki kell csengetnem érte a manit, és lám, oktathatom is, amit most tanultam meg (hüje padi). De azért olyan nagy esőzés nem volt, sőt, alig csepergett, úgyhogy délután kieveztünk, hogy átsétáljunk Arguiba, megnézni, mennyire rossz a helyzet. Hát, jó, hogy átjöttünk, de azért ennél rosszabb időben is voltunk már ott… Persze a nagy zúzás csak ma éjjel lesz, kíváncsi leszek! Itt olyan, mint egy tavon, semmi hullámzás, csak látjuk kint messze, hogy huhh, habzik minden.

Na, tudom, hogy gyakrabbi blogolást ígértem, de fejben már többször is csinálom, úgyhogy vannak bíztató jelek! Ha nem lenne ilyen nyűgös ez a számítógép, áramkör, kábel-mizéria, biztos, hogy motiváltabb lennék, de majd igyekszem ígyis rávenni magam. Különben írok egy angol nyelvű blogba, pénzért. De azt nem mutogatom egyelőre.