Kalandok

Posted: szeptember 19, 2018 in Uncategorized

Egyik délután jöttek a maszájok, és beinvitáltam őket az udvarba. Nagyon tradicionális banda, ez az első, ami szemet szúrt a szigeten, hogy vannak fickók, akik óriásiak, színes pink-vörös-lila kendőkbe csavarva járnak, a feketénél is feketébbek (gyönyörű a bőrük!), és mindig van náluk valami fegyver. Ha nem kés, kard (de általában de), akkor minimum valami bunkósbot, ez hagyomány náluk. (Emiatt tűntek elsőre félelmetesnek, de mostanra már megszoktam.) Gyalogolnak, folyton látni őket az út szélén, mennek, mendegélnek, sosem stopolnak, mint az összes többi ember. Mennek ráérősen.
Hozzánk azért jöttek, mert megemlítettük nekik a parton egy beszélgetés során, hogy hol lakunk, valamint, hogy vennénk ilyen motorgumiból újrahasznosított szandált, mint amiket ők hordanak. Így aztán egyik délután eljöttek, és méretre vagdosták a szandikat. Amikor kinyitottam a kaput, ott toporogtak mind a négyen, akikkel a parton taliztunk vagy 10 nappal korábban. Megpróbáltam megcsinálni a kézfogást, amire akkor tanítottak minket. Nem könnyű, ahogy összefogod a kezed velük (szkanderfogásban) csettinteni kell hármat. Nekik könnyen megy, ugyanis nyurga huziga mind, és az kezük is extrém hosszú. Jókat nevetnek, ahogy próbálom csinálni a töpszli ujjaimmal. Szóval bejönnek, mutatom a kanapét, leülnek a földre. Nevetnek Simba-n (ez Dávid, mert szőke, és mert oroszlánt jelent), ahogy előkászálódik a házból, jókedvűek, harsányak. Csinálgatják a cipőket, közben kávét főzök. Nem tudni, szeretik-e, amikor megkérdezem kérnek-e, kicsit olyan, mintha nem értenék, pedig alapvetően jól beszélnek angolul. Hát lemondtam a karkötőről, amit a szandál mellé terveztem még, ugyanis időközben nagyon felment az áruk… Ki sem fizettük az egészet, de mondták, semmi gond, majd eljönnek máskor is, és odaadjuk a maradékot, plusz hátha akkor veszek karkötőt is… Ügyes kereskedők.

Este paprikáskrumplit főzök. A világ szégyene, hogy nagy multikulti csajsziként ezt valahogy mindig előszedem, a lecsóval együtt, de egyszerűen ez az, amit mindenhol el lehet készíteni. Úgy tűnik, a krumpli, a paradicsom, a paprika, a hagyma és a kínai göndörleves az, ami tényleg meghódította a világot. Főztem már Afrika másik partján is, a Karib tengeren, és biztos főztem volna Thaiföldön is, de ott nem volt konyhánk. Meg szükség sem a főzésre, ott tényleg bírnék éveken át úgy enni, hogy nem kell főznöm semmi magyarost. Utána azért elrágcsáljuk a kardamomos pisztáciás édességet, aminek a nevét elfelejtettem, nehogy teljesen elmagyarodjunk itt Afrikában…

Hétfőn és kedden nem voltak előrejegyzett búvárok, ígyaztán úgy gondoltuk, ideje elmennünk északra, a híres Nungwi-ba, körülnézni. Egyrészt mert majdnem minden turista onnan jön le délre a környékünkre, szóval, hogy tudjunk velük beszélgetni róla, másrészt meg persze mert az a híres része a szigetnek, ott tombol a turizmus, meg minden, szóval kíváncsiak voltunk rá, mitől olyan nagy szám. Hát, előszöris tök hosszú út, két és fél óra autózásnyira van. Mondjuk az vicces, hogy míg itt lent azt mondják a gyerekek, ha meglátnak, hogy Djamboooo, ott, északhoz közeledve egyszercsak átváltanak arra, hogy Ciaoooo! Ugyanis rengeteg az olasz resort, étterem, és ebből kifolyólag a turista is. Az éjszaka során találkoztunk olyan helyi fekával, aki tökjól beszélt olaszul, még a hangsúlyai is rendben voltak. Hihetetlen szürreális volt. Na, másrészt, amikor odaértünk, először egyáltalán nem fogott meg minket a hely. Ugyanolyan nyavalyás hepehupás földút vezetett ki a partra, mint itt nálunk, csak több bazári bódé volt rajta, ugyanazokkal a gagyi portékákkal. Aztán leparkoltunk végre, és irány a part. Na, az tényleg nagyon szép, kristálytiszta víz, vakító fehér homok, sziklák, pálmák, ahogy kell, de ez még mindig nem nagy szám, mert nálunk délen is ilyen. Izgatott, miért. Miért ide jön a turisták 80%-a. Beültünk egy helyre enni, és bamm, az első meglepetés: isteni finom kaját kaptunk! Aztán ideoda lófráltunk, bárokba, iszogatni,maszáj piacra, parton sétálgatni… Direkt turistás helyekre mentünk be, hiszen azt akartuk megtudni, milyen itt turistának lenni. Uncsis volt. 3-4 rumoskóla után kezdtük megunni, és terveztük, hogy visszaballagunk a kocsihoz aludni. (Sötétben itt már nem lehet vezetni a kátyúk és az úton korzózó kivilágítatlan tehenek, emberek miatt, szóval a hazajövést eleve másnapra terveztük.) Ahogy sétálunk a parkoló felé, meglátjuk a bárt (amit már legelőször is néztünk egyébként, de lepattant volt és nagyon helyieknek való), ahonnan kedvesen integet egy srác, menjünk csak be. Kint a hely előtt már táncol pár részeges csajszi, jó a zene, tetszik az egész atmoszféra, gyerünk, igyunk vele még egy utolsót, döntjük el, és milyen jól tettük, több órán át szórakoztatott minket, a raszta, rapper haverjaival! Ráadásul hihetetlen, de minden érdek nélkül. Najó, persze megosztottuk vele a piánkat (itt csak üvegszámra lehetett venni a helyi gint, úgyhogy a kétdecis üveget szétöntöttük háromfelé, egy nagy tonikkal), meg adtunk neki cigit is néha, de ez igazán nem volt teher, és szerintem nem is efféle számításból dumált velünk órákig. Jöttek mentek a népek a kis kocsmában, mi meg irigykedve csodálkoztunk, hogy basszus, itt beszélnek a helyiek angolul. Hogy kedvesen érdeklődnek irántunk, nem csak a dollárjeleket látják a mzungu arcunkon (ez a helyi gringó). Szóval repült az idő, és hamarosan mindenki az Istanbul-ról beszélt, ahol karaoke lesz, és a kis rapper is előad valami számot, szóval igaz, hogy már több órája aludni indultunk, most hirtelen újabb energiákkal telve máris sodródtunk a tömeggel ezen újabb pompás vendéglátóegység felé. Hajnalban újdonsült spanunk eltáncikált velünk egészen az autóig, mert biztos akart lenni benne, hogy biztonságban megérkezünk, aztán elváltunk. Hiába ittunk egy csomót ebből a Konyagi-nak nevezett tanzán ginből, reggel nulla fejfájással ébredtünk, persze idejekorán, ugyanis már 8-kor tűzforróság volt a kocsiban. Szerencsére a part csak 3 percnyire volt, kikecmeregtünk, gyorsan be a vízbe, mi voltunk az első strandolók közel s távol (imádom a reggeli strandokat!), aztán kifeküdtünk kicsit a homokba. De rém éberek voltunk, nem ment már az alvás, mardosott az éhség is, gyerünk hambit enni (másnapos szlogenem!), találtunk is egy remek burgert, tök olcsón. Jaj, fájt a szívünk, miért nincs egy ilyen jó kis raszta bár és egy pompás burgeres odalent nálunk délen is? Egész nap azon agyaltam, hogy kit kéne rávenni, nyisson itt egy burgerezőt. Aranybánya lenne! Na, aztán még összefutottunk újdonsült kis barátunkkal, mondtuk neki, jöjjön majd le délre néha, és hazaindultunk.

Hát ez egy nyűgös út volt. Be akartunk menni hazafelé a fővárosba, vásárolni, kávézgatni, stb. Ebből az lett, hogy valami olyan istencsapása útra keveredtünk a város bejáratánál, ami szokatlan intenzitással tette próbára végtelen türelmem: kátyú kátyú hátán, éles szélű hatalmas életveszélyes lyukak, megspékelve a városi közlekedés minden előnyével: dugó, őrült por és hőség, megvadult sofőrök, gyerekek, macskák, tehenek, csirkék az úton… Kész voltam, jojózott a szemem, ahogy próbáltam kivenni a porban a lukakat az úton, és közben a tükörben azt is szemmel tartva, ki fog épp úgy megelőzni, hogy 4 mm választja el a kocsiját az enyémtől, lehetőleg persze kb 90-el, a másik oldalamon természetesen épp egy iskoláscsoporttal mellettem… Úgyhogy elvergődtünk a boltig, ahol megvettük, amit muszáj, de elszállt a nagy shopping kedv, már kizárólag csak kikeveredni szerettem volna innen, a jó részt ki is hagytuk, semmi lófra, kávézgatás, hanem tűzés kifelé a városból.
Innentől már nem volt más izgalom, az út ismerős lett és egyszerű. Amit itt kivettem a városban a helyi közlekedési morálból: soha se állj meg, de lehetőleg ne is lassíts, tökmindegy mi történik, menni kell, mint a güzü. Elég félelmetes, lévén, hogy itt úttest, vagy járda gyakorlatilag nem létezik, mindenki megy mindenhol, örülj, hogy van út. Ezért is nem akarok sötétben vezetni itt, egyszer próbáltam, szerencsére csak egy tök rövid szakaszon, ott is majdnem elütöttem pár zebut, kecskét, és persze embert is. Fekete emberek állnak az út szélén vaksötétben, te meg vedd észre! Agyrém. Szóval napnyugtára haza kell érni, vagy ottmaradni reggelig, ahol az ér.

Na, most visszacseppentünk a hétköznapokba, ma kint voltunk négy búvárral, juhúú, és kezd már egyre több foglalás lenni, reméljük hamarosan szuper tele leszünk, két hajóval indulunk el minden reggel, és le kell majd mondanunk vendégeket, mert nem férnek már fel egyikre sem..! 🙂 (Ez már csak azért is szükséges, mert a hajós dolgozóink olyan intenzitással kérnek előlegeket, hogy szegények hamarosan mínuszba kerülnek, ahelyett, hogy fizut kapnának majd elsején… Szóval jöjjön a sok ember mostmár!)

Reklámok

Egy hét

Posted: szeptember 4, 2018 in Uncategorized

Ma vagyunk zanzibáriak egy hete! Holnapra megint nincs vendég (eddig 8 napból ez a második ilyen, és ez a leggyengébb hónap a statisztikák szerint, szóval reméljük, ez csak javulni fog, és nem kell itthon kuksolnunk sokat!), így a terv szerint felmegyünk mind a négyen a fővárosba, Stonetown-ba, és megismerkedünk a cég könyvelőjével, meg megmutatnak nekünk egy csomó hasznos helyet, ahol ezt-azt be lehet szerezni.

A vízumpapírjainkat a főnökeink már tegnap elkezdték szervezni, ugyanott, Stonetownban, ezalatt mi levezényeltük az első merülős munkanapot egyedül (előtte volt már négy, közösen). Jól sikerült. Mindössze egy vendég volt, de a logisztika ugyanaz: reggel átautózunk a bázisra (20 perc kb), összeszedjük a felszerelést, aztán a vendéget, és vele együtt irány a kikötő. Ne úgy képzeljétek el, mint egy valódi kikötőt, inkább csak egy homokos strand, amin állnak a hajók, apálykor a vakító fehér homokon, dagálykor szépen lebegnek a türkiz vízen. Szóval ilyenkor még meg kell venni pár dolgot néha: vizet, benzint, gázolajat, vagy ilyesmi. Jelen esetben az olaj volt a gyenge pont, a bolt ugyanis zárva volt. Hát elmentünk a kikötőbe, hogy majd a kapitány és kis segítsége valahogy megoldják. Innen megy ki az összes delfinnéző, sznori túrás hajó is, szóval tuti, hogy mindig tudnak szerezni mindent, amit mi nem. A kissrác el is szaladt felverni a boltost, hogy nyisson ki, és adjon ojlit. Utána már csak merülni kell, ez a könnyű rész, aztán vissza, vendéget haza, bázisra vissza, ott felhívjuk Hammiszt, aki befut, segít kicuccolni a kocsiból, és részünkről végeztünk is, ő tölti a palackokat, és mossa el a felszerelést. Persze ezen kívül van pár extra dolog, úgymint jó kapcsolatokat ápolni a környékbeli hotelekkel, hogy küldjenek hozzánk vendéget, hónap végén elvinni a jutalékaikat (ha voltak olyan kedvesek küldeni a vendéget), bevásárolni ami kell, vezetni a könyvelést, este előkészíteni a nyamnyamm gyümiket a hajóra, meg a szokásos bármi váratlan elhárítandó feladat.

Milyen itt? Nos, egészen más, mint bárhol eddig. Ez persze várható volt, ugyanis egyrészt ugye mindenhol mindig más, másrészt tökre Afrikában vagyunk egy kis mezítlábas szigeten. A falu, amiben élünk, földutas. Viszonylag kevés az aszfaltút egyébkéntis. Tökjó hotelekhez is egyszercsak le kell térni a főútról, és zötykölődni egy negyedórát a vadonban. Ez a déli rész még csak most fejlődik fel, eddig a sziget északi felére összpontosult a turizmus. Úgyhogy pole-pole (mondják mindenre: nyugi-nyugi) majd kiépül.  Amúgy a sziget maga egy gyönyörűséges atoll, mint a maldívok pl, szóval lapos, homokos, korallos. A házakat is korraltörmelékből (meg a jóistense érti miből) tákolgatják. Az utcácskák itt nálunk kacifántosak, összevissza épülnek, omlanak, megszűnnek házikók, zegzugos, koszos. Nincs szemétgazdálkodás. Mindent kihordanak valahova (nem messze a háztól) és időnként elégetik. A klasszikus helyzet: régen nem volt semmi, amit ne lehetett volna így megszüntetni. Mióta mi, fehér felvilágosult népek elhoztuk nekik a civilizációt, és a kokakólát, azóta köhöghetnek szegények a műanyagfüstben… A gyerekek (és általában mindenki) reggeltől estig kint van a placcon, rengeteg sok gyerek, 2-3 éves kortól együtt lógnak, jönnek-mennek, autógumikat kergetnek, dobálnak, rúgnak, felmásznak, leesnek, fehéreket látva cukorkát (néha dollárt) kuncsorognak. Estére mindenki hazamegy szépen, vigyáznak egymásra. Az este itt jó korán eljön. Napkelte, naplemente 6.30-kor. Az időt szuahéliül úgy számolják, hogy a reggel 6 óra a nulla, mert hát a sötét estével minek számolni? 7-kor van 1 óra, délben 6, és 12-kor (azaz este 6-kor) vége a napnak, lehet húzni vacsizni és aludni. Nem tudom, hogy mit esznek, de az biztos, hogy óriási a szegénység, viszont kaja az szerintem van bőven. Egyrészt nő a gyümölcs mint a dudva, másrészt mindenhol ezer csirke, kecske és zebu szaladgál (ez egy ilyen afrikai tehén szerűség, van egy nagy púp a hátán), meg hát ugye körbe a szép sekély óceán, bőven tele hallal. Mindenki halász így vagy úgy. A helyiek tipikus afrikai alkatok, mindenki úgy néz ki, mint egy élsportoló atléta.

Hogy mi mit eszünk? Nos, első este azt hiszem nem vacsiztunk, aztán másnap reggel mogyoróvajas zsemle, banán, napközben gyümölcsök (az a menü a hajón), hazafelé pedig bementünk Hassan büféjébe, ami a kézzel evős, főnökeink kedvenc utcai kajázója. Saslik, sültkrumpli, sali. Ide aztán máig többé nem mentünk, az ismert okokból, de ma kipróbáltuk újra, mert amúgy minden tök finom, és szerintem nem a hely miatt lettünk betegek, hanem csak úgy általában Afrika miatt. Másnap én diétáztam, következőn meg Dávid, szóval csak banán, keksz, ilyesmi, majd mire mindenki jól lett, elmentünk pizzázni. Van egy rendes olasz pizzázó! Fenséges volt. Utána háromszor főztünk itthon, zöldséglevest, kínai göndörtésztával, meg padlizsános paradicsomos tésztát, és másik zöldséges rántottát. Mindig veszünk avokádót és mangót, banánt, ananászt, licsit, stb. Hacsak lehet, isszuk a jó kókuszt, azt nem tudom megunni! Tegnap vettünk sajtot, ementálit, igaz, csak lefagyasztva lehet ilyesmit venni, ami tönkreteszi a szerkezetét, de az íze ugyanolyan jó. Van snickers csoki is, joghurt, meg ilyenek. Fagyasztva húsok, virsli, és még felvágottak is kaphatók. A pékáruk tök okék, van mindenféle kenyér, buci, kókuszlepény, stb.
Holnap kiderül, mi a választék a fővárosban!

Úgy érzem, nem lesz itt sok barátunk, és nagyon nehéznek tűnik bármiféle beilleszkedés, teljes kulturális, életviteli és gazdasági szakadék van közöttünk a helyiekkel, a nyelviről nem is beszélve. Egy kőfallal elkerített, vaskapuval bezárt házban lakunk, aminek éjszakai őre és bejárónője van, aki két naponta lecseréli az ágyneműnket, és a törölközőinket… Luxusverdával járunk a mezítlábas kis bongyor kölkök között, és olyanokon gondolkozunk, hogy majd kivisszük egyik este a projektort a ház elé, és mesét vetítünk nekik a házfalra, hogy ne hülye cukorkát adjunk nekik (ha már van ez a nyomasztó lelkiismeretfurdalás szerű érzés, ami ilyen gyerekeket látva mindig elfogja a jóléti országok lakóit)… De persze nem barátkozni jöttünk ide, hanem dolgozni, és amennyire lehet, közben azért majd fel is fedezzük a helyet! Tanulgatunk szuahéliül, az biztos segít majd a szitun, muszáj lesz az alapokat mielőbb elsajátítanunk. Főnökeink egész jól tolják már, és számtalan esetben bizonyult eddig szuper hasznosnak. Szóval: hakuna matata, amigos!

 

Az egyenlítőtől délre

Posted: augusztus 31, 2018 in Uncategorized

A telefonom órája képtelen volt felvenni a versenyt az utazás napjának változó idöivel, így sajna elsö reggel korábban keltünk egy órával. Csodálkozva ücsörögtünk kint a teraszon a sötétben reggelizgetve, hogy hát hol késnek már a fönökeink a megbeszélt taliról..?

Du.3-kor landoltunk, és a reptérröl kb másfél órát autóztunk velük dél felé, itt-ott megállva egy kókuszitalra, meg a boltnál szúnyogriasztóért, vízért, alap holmikért. Végre megérkeztünk, helyes kis házban egy helyes kis szobát kaptunk. A főnökeink az emeleten laknak, később, amikor lelépnek (még két hét kb), mi felköltözünk az ő részükre. 

Amint ledobtuk a táskáinkat, felvetették, hogy igyunk egy velkám sört a közeli bárban, ami igazán hangulatos hely, és a lazulás is pont jólesett.

Tök más itt minden, mint ahol eddig jártunk, állítólag tipikus Afrika. Lehetséges, nem értünk hozzá. 

Egy szőke nő az utcán színes ceruzát oszt a sivalkodó gyerekek hadának, akik körülállják, ráugrálnak. Mindenki mezítláb jár, akkoris ha elegáns ing van rajta. A hajaik eszméletlen viccesek, főleg a gyerekeknek van összevissza fonva, kötve, bonyolítva.

Dávidot Daudi-nak nevezik a helyiek, akiknek bemutatkozik Dávidként. Persze muszlimok, lehet, hogy nem akarnak egy ilyen zsidó nevet kimondani (de azis lehet, hogy ezt csak én gondolom). Szőke összecopfozott szakállán itt is leplezetlenül nevetnek, föként persze a gyerekek és a tinédzserek, meg kacér lánykák, na és persze a szépszámban elöforduló utcai semmittevö raszta bro-k.

Második nap egy utcai kifőzdében kajáltunk. Kézzel kell enni, előtte-utána alapos kézmosás. Ezt Malajziában is így csinálták, tökre bejön. Csirke és zebu saslik, sültkrumpli salátával, és nagyon finom szószok (csili, mangó és paradicsom ízűek). Előételnek kókuszlepény és vega samosa volt a menünk.

Merültünk is egyből az első két nap, először 5 vendég volt, 2 már búvár, meg 3 tanuló, így 2 csoportra oszlottunk, és én a tanulókkal mentem. Szép volt a víz, nagyon hasonló a thai élővilághoz. Jó volt őket újra látni!

Na eddig írtam meg a második este, aztán jött a bumm, amikoris elkezdődött az afrikai beavatásom, melynek során egy kb 20 órán keresztül kijött belőlem minden, amit bevittem, de szerencsére ez mindenki szerint normális, és jó is, ha túlesek rajta. Viszonylag gyorsan ment. Dávid most kezdte el, szerencsére mire én már jól vagyok, így tudjuk egymást felváltva sajnálni.

Ma egyébkéntsem volt búvár, én itthonmaradtam és a csajszival átvettük a foglalási rendszereket, naptárakat, stb, a fiúk meg elmentek hajót festeni, meg kerítést javítani. Holnap merülünk, igaz, csak egyetlen vendéggel. Lehet, hogy Dávid itthonmarad. Ha ugyanannyi ideig tart nála is, akkor holnap du-ra lesz jól, szegény. Ígyaztán most óvatosabbra vettük az iramot, és úgy döntöttem, jobb, ha itthon főzünk magunknak, és majd eszünk utcán később. A fogmosóvizet is palackosra cseréltem, és általában nem eszem meg, ha lepottyan valami a székre/hajóra, mint tettem azt az első két nap…

Már nagyon várom, hogy legyen egy olyan este, amikor nem vagyunk hullafáradtak, és vagy betegek, és kimenjünk a partra, és megnézzük a déli félteke égboltját! Különben itt most nincsen hőség egyáltalán. Éjszakára lehűl néha húsz fokra is, nappal sem megy 30 fölé, és a vízhőmérséklet is csak 26. Kicsit csalódott vagyok, hogy még Afrikában az egyenlítőn is tudok fázni..!

Mindenesetre tök autentikus a légkör, pont olyan, amilyenre vágytam. Szalmatetők, vályogházak, korallhegyek, kosz és lárma. Szeretem az ilyesmit. 

Szomorú kalandtúra

Posted: augusztus 23, 2018 in Uncategorized

Kiskoromban a hajótöröttekről mindig úgy képzelődtem, hogy mennek-mennek nagy boldogan, egyszercsak bamm, valami rém váratlan történik, lecsap egy vihar, felbukkan egy jéghegy, nekiütközik egy másik hajónak, vagy ilyesmi, és pikpukk elsüllyed. Mióta hajón élünk, és sok-sok sztorit olvasgatok, már körvonalazódott, hogy hajótörést szenvedni a legritkábban egy gyors pillanat. Mindjárt elmondom, hogy pl mi hogy csináltuk majdnem(!), szóval végülis persze nem csináltuk, de a sztori egy háromnapos szenvedés végeredményeként tetőzött. Persze végülis nem lettünk hajótöröttek, a szónak abban az értelmében, hogy a hajón ülök most is, itt lebeg békésen a felszínen, szóval tulajdonképpen minden oké. Abban az értelemben viszont lettünk, hogy végülis sok helyen eltört/elszakadt a hajó, de hát ez ilyen, majd megjavítjuk, és minden újra rendben lesz.

Sorjában veszem az eseményeket, bár a nagyrésze laikusként kicsit semmitmondó lehet, de úgyis főleg magamnak emlék ez, és azért majd igyekszem érthetően is fogalmazni. A legeslegelső dolog, ami talán a legnagyobb hiba volt, hogy azt gondoltuk, mivel most nem tudunk sokat költeni a hajóra (majd az utazás utáni pluszból van betervezve a felújítás), szóval, hogy jó lesz az így, ahogy van, régi  vitorlázattal, megrepedt árbocmerevítővel, a kettőből csak egy működő motorral, és persze elég lesz 1 héttel a Zanzibárra utazásunk előtt felvinni Las Palmasba, a kikötőbe. Persze mindezekre van elfogadható mentségünk is, de nem akarom mentegetni magunkat, mert tudom, hogy egy csomó hibát vétettünk. Mindenesetre, elvileg az indulásig még folyamatosan akartam dolgozni is, hogy legyen valamennyi kis tartalékunk  az afrikai útra, ezért kinéztük a két szabadnapomat, hogy na, az idő se tűnik túl rossznak, felhajózunk gyorsan ezen a két napon. Volt bennem aggodalom már csak emiatt is, ugyanis nyáron a szélforgók zónájában értelemszerűen borzasztó erős a szél, pont szemből, a rossz irányból, és a hullámok sem picik általában, de na, ugyanmár, csak sikerül!

Felkerekedtünk hát vasárnap este az első állomásig, ami csak egy órányi plusz az eredeti horgonyhelyünkhüz épest, de miért ne spórolnánk meg már ennyit is. Másnap a terv szerint Pasito Blancotól indulás kora reggel, fél 6-kor. Jól is ment minden nagyjából pont a szélkerekekig, aholis a szembeszél miatt túlságosan is kihajóztunk, messzire a parttól, mert csak így lehetett haladni. Egy adott pillanatban viszont az orrvitorlánk, legerősebb bástyánk, sajnos elszakadt. Nem olyan kraccs, telibe a közepén módon, de ahhoz eléggé, hogy ne erőltessük tovább a használatát, és gondoltuk, akkor kimegyünk ott egy (ugyan ismeretlen, de az internet alapján elfogadható horgonyhelynek tűnő öbölbe, és másnap megvarrjuk, rendbeszedjük, és megyünk tovább). Erre persze motorozásba kezdtünk, de mivel tökre kint voltunk a nyílt vizen, a nagy hullámokban a kis vacak külső motorunk, a hajó fel-le hánykolódása során többször is víz alá merült, szóval egyszercsak leállt. Hátakkor maradt a fővitorla, amivel önmagában nagyon irányíthatatlan a hajó, és egy kis viharvitorla, amivel (mint kiderült, mert eddig még sosem kellett használnunk), úgyszintén nagyon nehéz irányban tartani a hajót. De ezt akkor még nem tudtuk. Szóval előszed, fel-applikál (ez egy csomó idő, hánykolódó óceánon, én próbálok kormányozni, Dávid meg szerelni, és közben imádkozom, csak ne essen be a vízbe, igazán nincs kedvem egyedül maradni a hajón ezekkel a gondokkal)… Közben besötétedik, fáradtak vagyunk, és reménytelenek. Mire felkerül a kis rohadék viharvitorla, alábbhagy a szél. Akkor elő a könnyűszeles nagyvitorlát. Ugyanaz a sztori felszerelni, kihúzni, majd nézni, hogy mostmeg erősödik a szél… Nem is részletezem, végül, nagynehezen, éjfél felé beérünk az öbölbe. Huhh. Másnap Dávid megszereli a motort. Egésznapos szenvedés, a vitorla itt és most javíthatatlan, de a működő motorral és a két pótvitorlával úgy érezzük, nekiindulhatunk. Másnap hajnal négyre ütemezzük a startot, csak előtte még este 9-kor, amikor minden készen áll, teszünk egy próbakört az öbölben, hogy tuti legyen, hogy minden működik, majd a terv szerint aludnánk 6 órát, és indulás. Nos, a próbakör során eltörik a motor felfüggesztése, szerencse, hogy ki van kötve, biztos, ami biztos, így nem süllyed el, de hát persze használhatatlan lesz így. Na, újabb 4-5 órás átkozódós szerelés, vaksötétben elemlámpákkal, imobolygó hajón, a rendelkezésünkre álló maradék anyagokból (régi fadeszkák, csövek, vasdarabok, ami akad). Itt jegyezném meg, hogy Dávid ebben hihetetlenül talpraesett és kitartó, én már nézni sem bírom, olyan idegesítő az egész. Szegény tök kivan, de éjfélre minden újra készen áll. Ekkor hozzuk a következő rossz döntést, alvás nélkül mégis inkább elindulunk, mert késő délelőttől újabb szél erősödést jósol az előrejelzés, és nem akarunk ittragadni, szóval épp minden tök nyugis, se szél, se hullám, úgy döntünk, hogy kifutunk. Megyünk is kb 2-3 órát jó tempóban, szinte már megkönnyebbülök, hogy túljutunk a legszelesebb részen, amikor nem sokkal utána, a híres El Cabronnál (szoktunk ott merülni, nagyon vad, sziklás part) újra megkapjuk a 20-25 csomós szembeszelet, jókora hullámokkal. Nem haladunk semmit előre, csak cikkcakkozunk, ki be, és kb 300 métert teszünk meg észak felé egy óra alatt. Lélekölő ez a cikázás, de már majdnem elérjük a kicsit hullámvédettebb kis öblöt, ahol reményeink szerint jobban tudnánk előre haladni, amikoris túl közel kormányzom a hajót egy zátonyhoz, és bamm, leér az alja. Óriás roppanás, nagyon megijedünk, de még sikerül lejönni róla, és kimanőverezni a hajót a kövektől távolabb. Elsőre persze nem tudjuk, mi történt, és azt hisszük, léket kaptunk, persze nincs semmi tervünk ilyesmire. Dávid körülnéz, én kormányzok tovább remegő kézzel. Oké, a hajótest nem sérült (csodával határos módon, csak a kormánylapát ért le, ami persze az ütéstől felfelé elmozdult, és kiszakította azt a darabot a hajó hátsó részéből, ami tartja, de az egy kis külön kamra csak, nincs összeköttetésben az egész testtel. Kösz Tom Lack, hogy ilyen okosan építetted meg Albatrost! Még irányítható a hajó, bár nehezen, de kilavírozunk ebből a szarból, és bejutunk a csendesebb részre, ahol Dávid aplikál egy kézi botkormányt a másik kormánylapátra, majd a kis navigációs kijelzőnkön felkutatjuk, hol tudnánk megállni a legközelebb. Egy órányi para navigálás után ott is vagyunk, a reptér öblében, egy horgonyhelyen, ami szél és hullámmentes. Amint csend lesz, és nyugalom, hívom a mentőhajót. Miközben velük beszélek, odakint a parton felsorakozik három rendőrautó, vagy 400 méterre vannak, villognak, reflektoroznak, és hangosbemondóznak, de nem értjük, mit mondanak. Rádión próbálunk velük tanácskozni, de nem felelnek. Közben létrejön a kapcsolat a mentőhajóval, nagyon rendesek, egyből azt kérdezik, velünk minden oké-e, megnyugtatom őket, hogy nincs személyi sérülés, és jelenleg nem vagyunk veszélyben sem, kivéve a parton őrjöngő rendőröket, ha lennének kedvesek értesíteni őket, hogy mi a szitu. Röhögnek, megnyugtatnak, hogy csak egy katonai zónában vagyunk, de jó az ott, biztonságos, maradjunk ott, jönnek értünk. Később a rendőrök el is csöndesednek, de a fényeket nem kapcsolják le. Kb két óra múlva jönnek meg értünk a a narancssárga hajóval, még mindig rém kedvesek, magukra kötöznek, és elhúznak Las Palmasig. Hát itt volnánk.

Tanulság az van bőven, de ki-ki vonja le a magáét, részemről most ennyi, örülök, hogy mindhárman (a hajót is beleszámolva) túléltük, fejünk még a felszínen!

Hogy a kikötő most épp nem akar minket itt megtűrni, és ezáltal szinte felesleges tortúrának tűnik ez az egész, most már egy másik sztori, és mivel a dolgok így, vagy úgy meg szoktak oldódni, arról majd akkor írok, ha már látom, hogyan lesz ez. Kitartunk, és harcolunk, megteszünk mindent!

Remélem legközelebb már Zanzibárról jelentkezem, és az új földrész véget is vet a pech-szériánknak, mert ha nem, tuti felfal valami makákó az első hétvégén… Touch wood! 🙂

Újságok

Posted: július 19, 2018 in Uncategorized

Azt hiszem az már végképp az öregedés jele nálam, hogy megváltozott a zenei ízlésem, mégpedig a rossz irányba, azaz egyre több nyálas popsláger kezd el tetszeni. Mondjuk a nagyrésze valami kis nosztalgikus baromság is egyben, amiben Thaiföld elhagyása óta vagyok, hiába igyekszem leállítani, vagy direkt nem tudomást venni róla. Ha felcsendül egy ilyen szirszar kis dalocska, amiről eszembejut Sia, ahogy ezt énekli, vagy Tam, ahogy erre bohóckodik a hajón, vagy akármi más, csak egy thai pillanat, akkor máris tökre örülök, és úgy érzem, jaj, én tökre szeretem ezt a számot. Szeretném visszakapni a régi punkhajnit, aki nem nosztalgiázik, nem kap kultúrsokkot, nem hiányoznak neki a fél éves futó barátságok, stb, stb. De nem megy. Vagyis egyelőre nem. Vagy elmúlik, vagy lehet, hogy jól is van ez így, és nyár végeztével szépen visszatérhetek Ázsiába, ha tényleg így kell lennie.

Ez volt az első eset, hogy nem boldogan jöttem vissza ide Kanárira. Azt hiszem, lejárt az ideje ennek a helynek. Persze az is lehet, hogy csak túl rövid volt az a 8 hónap odaát, és majd legközelebb már megint tudnék neki örülni, egyelőre ez egy rejtély. Ráadásul előre tudtam már amikor ott tartottunk, hogy repjegyet kell foglalnunk, és jönni vissza, akkoris éreztem, hogy ágál bennem valami a dolog ellen. Halogattam is az utolsó pillanatig, cv-ket küldözgettem a szomszéd országokba, de mivel nem történt semmi, végül rászántam magam az indulásra, és persze, rosszul is sült el, ilyen siralmas repülő lekésésem még soha nem volt, hogy ott vagyunk a reptéren időben, és mégis. És rögtön az út legelején. Akkor kellett volna szépen visszarepülni Bangkokba, és nekilátni új munkát keresni… Na, de hát persze folytattuk a terv szerint, és már itt vagyunk több, mint egy hónapja is, és még mindig hűvös, vacak idő van. Az emberek kedvesek, de semmi különös, mindenki éli a kis világát. A hajó nem okoz olyan hatalmas örömöt, mint reméltem, hogy fog, és összességében a sziget sem ad már túl sok újat. Persze most hogy egy hete van kocsim, így azért jobban ki lehet élvezni ezt is, és törekszem is, tényleg, nem az van, hogy egyfolytában a negatív érzéseket erősítem magamban (nincsenek is amúgy, inkább csak afféle beletörődős várakozás: tudom, hogy hamarosan újra útra kelek). Azért írom egyes számban az egészet, mert Dáviddal semmiféle egyezségre nem tudunk jutni egyelőre a témát illetően, és nem is nagyon beszélünk róla, mindenki tudja, mit akar a másik, de valahogy nem találkoznak a terveink. Majd kialakul.

Fenti sorokat két hete írtam, és mégmindig nem tettem/teszem közzé. Most csak mobil internetünk van, 5 GB mindkettőnk telefonján, semmi routeresdi. Úgyis csak a gond volt vele. Ellenben ezt a számgépbe írom, amin nincs net. Persze meg lehet vele osztani a telefonét, lehet, hogy mindjárt meg is próbálom. Vagy ki is lehetne vinni a partra gépet valahova ahol van net, és feltölteni, de azért annyira nem fontos ez. Egyikhez sincs nagy kedvem, de ide pötyögni most épp jó. Ma végre szabadnapom van. 12 napja nem volt, csak olyan, amikor szabadnapom volt merülésből, de hajótúrát vittünk. Szóval most elvileg van 3 szabadnapom egyben, juhúúú, nem is tudom, minek, de jólesett ma kialudni magam, és pihengetni. Amúgy elég hasznos kis pihenőnap volt, elmentünk a bankba, kimostuk a ruháinkat és az ágyneműt, kivettük az összes matracot, meg mindent a kajütből, és lecsutakoltuk a belső falakat. Elmentünk igazi valódi zuhanyt is venni. Dávid prüszköl pár napja, és szerinte allergiás, nem pedig megfázott. Mivel semmi más nem lehet, azt gondoltam, az alvókabin mocskossága eredményezi, szóval akkor legyen nagytakarítás, meglátjuk, jobban lesz-e. Máskülönben mégmindig 20-22 fok van esténként, ő viszont trikóban ücsörög odakint órákat, szóval szerintem simán meg is fázhatott. Nem lényeg, elmúlik.

Ami viszont lényeg, hogy pályáztam egy csomó páros melóra (is, a saját egyszemélyesek között), és úgy fest, augusztus végétől Zanzibáron fogunk közösen menedzselni egy kis búvárbázist. Egyelőre januárig, ez próbaidő mindkét félnek, aztán meglátjuk, kinek hogy tetszik. Afrika! Félelmetes és izgalmas is egyúttal. Talán az egyetlen kontinens, ami valóban teljesen ambivalens bennem, nagyon vágyom a kalandra, és persze tartok is tőle egy picit. De mindenképpen már régóta érik a kipróbálásra. Kiskoromban volt egy nagy, keményfedeles könyvem: „Afrika”, imádtam, és éveken át forgattam rendszeresen. Egy szavannás kép volt az elején, a hátulján meg a Kilimandzsáró. Nos, Zanzibár épp a Kilimandzsárós országhoz, Tanzániához tartozik, és internetes kutatásaim alapján az egyik legjobb afrikai kezdőország (mint Ázsiában Thaiföld), kevésbé bűnözős, kevésbé lepattant, mocskos, kevésbé fertőzésveszélyes, stb. És mellé még nem is az országban leszünk, hanem mellette egy turista szigeten, szóval a legegyszerűbb kóstoló, minden szempontból. Kötelező oltás nem is kell, vacilálunk az alapokon: hepatitisz, tetanusz (meglátjuk, milyen döntésre jutunk-gondolom a nemlegesre). Azért remélem a szezon végén át tudunk menni legalább egy nyamvadt zsiráfot és elefántot elcsípni a valódi élőhelyén, az nagyon baró lenne! De az elsődleges szempont most az anyagi erősödés, egyszerűen mostanra lett elegem ebből a kilátástalan csóróságból, amiben évek óta lebegünk, és mint minden, ez is csak elhatározás kérdése. Jövő nyárra lesz spórolt pénz a számlánkon, ez a nagy terv. Ilyen még úgysem volt sosem (ehhez is fel kellett nőni, úgy tűnik). Lassan, de biztosan.

Albatrost nem tudjuk most rendbeszedni, elhalasztjuk a visszatérés utánra. Szerencsére jól tartja magát az öreglány, némi festés, és szebb lesz, mint valaha. Kizárólag a külcsíny kíván egy kis odafigyelést, egyébként minden tökéletesen pörög rajta, úgyhogy nincs nagy vész. Szeretnék valami nagyobbat menni vele, legalább itt a szigetek között. Szeretném, ha kicsit nyugodtabban tudnánk pár hetet úgy élni a munkáink között, hogy közben nem mínuszokba csúsznánk folyton. Szóval most ez a Zanzibár egy afféle még jóleső áldozathozatal is, egyúttal.

Sajna Dávid nem túl lelkes (egyelőre), azt hiszi, épp most indul be a tetováló karrierje itt. Hát, jó. Remélem tényleg beindul, van még addig is másfél hónap, és a 4-5 hónapos kihagyás sem fogja szerintem sokat hátráltatni ezt az ügyet. Ha valaminek itt tényleg be kell indulnia, az ígyis be fog.

Szóval hamarosan irány Afrika, és ezúttal a déli félteke végre. Igaz, hogy Thaiföldről már tökéletesen és teljes egészében látszott a dél keresztje, de innen lesz csak az igazi, egy egészen másik égbolt. Szerintem a göncölt majd már nem is lehet látni, vagy talán csak félig, a horizonton, olyastájt… Nagyon izgi!

Ui. Persze megtalálták :-)

Posted: május 13, 2018 in Uncategorized

És eljött az utolsó este, és elfogyott minden pia, es átcsónakoztunk a szomszédra, és elhoztunk egy karton sört, óriás bulit vágtunk, majd ugyanaz a szomszéd hajózott át, hogy adjuk vissza, most az ö sörük fogyott el, és bezacskóztuk a maradékot, hagy vigye..ésakkor lecsapott a vihar. Az a fajta, amire nem számítasz, mert már egy órája csak a lábadat nézed, ahogy táncol. És elvitte a csónakjukat a víz, és megállt a buli, keresni kezdték a hajók a csónakot, én pedig eljöttem aludni, mert segíteni nem tudok, csak és remélni, hogy megtalálják…

Manta kalandjaim utolsója

Posted: május 13, 2018 in Uncategorized

Volt egy tizennégy napos utunk. A vendégeknek ez 3 különbözö túra volt, egy 4 napos, egy 6 napos és egy újabb 4 napos, de mi, oktatók végig a hajón voltunk. Mintha megállt volna az idö, végtelen volt, ismétlödö részletekkel, ugyanazzal a menüsorral, napról napra, merülöhelyek, hopp, már megint itt vagyunk… Fárasztó, intenzív, térerö hiányában sokat játszós és beszélgetös, meg persze szentimentális is, lévén egybeesett a szezonvégi nagy elbúcsúzásokkal. A “kemény mag”, akik igazán sokat lógtunk együtt, elkezdett elszállingózni, és egyik nap átcsónakázott hozzánk az utolsó tagja is, elköszönni. Vihorásztunk, ölelkeztünk, megjátszottuk, hogy nem szomorkodunk, úgyis találkozunk még, ésatöbbi, de amikor beugrott a csónakba és integetés közben ráborult a mellette ülö kolléga vállára, akkor végül persze mindenkinek a szemébe fújt valamit a szél… Hülye kis bolondok, olyan jó kis társaság voltak, némelyiköjüktöl tíz évet fiatalodtam olykor!

Ezekután a hajón lévökkel (szintén nagy kedvenc arcok) megbeszéltük, hogy mi vidáman fogunk elköszönni. Ketten közülük itt lettek egy pár, a kongói fekete belgiumi lány, és a szuperosztrák szöke pszichológus fiú. Imádnivalóak! Szóval 14 nap összezárva a hajón a hülye (néha nemhülye) vendégekkel, és ök másnap repültek Európába. 10 napig egy sajtos pizzáról álmodoztunk, és ezt keményen meg is valósítottuk a partra szállás után, aztán jött a szevasztok… Csak egyikük pityeredett el, másnap mentek a lávjú üzik fáradt másnaposan. Dáviddal elhúztunk Myanmarba egy friss pecsétért az útlevelünkbe, aztán én visszatértem a hajóra hullafáradtan. Olyan üres volt, olyan szívszorító, de szerencsére nem értem rá ilyesmire, pakoltunk, briefingeltünk, aludtunk…

Most a harmadik nap a hajón, nemigazán érzem át, pedig tény, hogy minden korallt utoljára látok itt. Szerencsére elkezdtem dokumentálni az utolsó pár héten, 140 vízalatti videót és istentudja hány fotót kell majd feldolgoznom egyszer, ha végetér ez az örület. (Holnapután, wow, hihetetlen!) Szerettem itt lenni nagyon, minden céges baromság ellenére az egyik legnagyobb élmény az eddigi életemben, és mindenképpen a leggyönyörübb hely, ahol valaha merültem! Borzasztó hálás vagyok mindenért, de próbálom kerülni a szentimentalizmust. Fent feküdtünk az imént a tetöteraszon milliárd csilag alatt, valaki mindig berakott egy dalt amit néhányan vele énekeltek, és újra töltötték a poharam rummal, és röhögtünk, mint a tinédzserek, az ötven éves tripleaderrel, hogy mekkora jó már ez az egész, még ha csóró senkiháziak is vagyunk. Ö a dive industry bukowskija, vígmisije, akinek minden tizedik mondatát lejegyezném… Hát ennyi, kikapcs, immár lent vagyok a vízszint alatt a csöves kis kabinomban, és egy órája aludnom kéne, de túlságosan tele van a szívem. Reggel utoljára Richelieu Rock, a világ top10 merülöhelyeinek egyike. Mivel érdemeltem én ezt ki? Köszipuszi!