Májusi

Na, eléggé lemaradtam, de örömmel konstatáltam, hogy legalább a fogadalmak betartását mégmindig nemveszem fölöslegesen túl komolyan. Sokszor eszembejut amúgy a blogolás, de annyi minden szól ellene, hogy inkább mindig leteszek róla. Valahogy a nettel már jóideje nincs szerencsénk. Ez a kis mobilnetes kütyünk annyira sok gondot okozott, hogy végülis lemondtunk róla. Aztán jöttek haverok Gomeráról (átutazóban Fuerteventurára eltöltöttek itt egy hetet, és búvártanfolyamoztunk is velük, de erről később), akiknek volt egy másik internetes kütyüjük, amit meg épp ők akartak lemondani, és mivel jobbnak tűnt, mint a miénk, úgy döntöttünk, átvesszük tőlük. Na ez is jó nagy butaság volt, azóta sem működik, és ügyintézési kálvária szakadt vele a nyakunkba, de legalább fizetjük rendesen. Ezentúl ugye rossz a hajón az inverter, így a számítógépemet csak a multitöltővel tudom üzemeltetni, amely többszöri leesés és újraforrasztás-szikszalagozás után immár csak bizonyos pozíciókban tud működni, mely pozíciók nekem kényelmetlenek az íráshoz. És persze még nem említettem magát a gépet, ami immár tízéves lesz, úgyhogy pl a gopros videóimat egyáltalán nem tudja lejátszani… Na, mindennek ellenére most nekiültem és irkászok.

Miről is. Hát volt egy csomó jó és kevésbé jó dolog is az elmúlt (haha) fél évben, többek között eladták a búvárbázist (mármegin!) a fejem fölül, erre ráparázván elkezdtem gyorsan csomó más helyen beugrózni, aztán kiderült, hogy az új tulajok is igényt tartanak rám. Közben elvállaltam egy bázison a hosszabbtávú fix segítséget, amiről utóbb kiderült, hogy az elvárás az, hogy én szabaddá tegyem magam a megbeszélt napokra, de ha mégsem kellek, ők szívfájdalom nélkül lemondanak az utolsó pillanatokban. A munkamorállal sem vagyok egészen kibékülve náluk, és olykor azon kapom magam, hogy a merülőhelyeken vágyakozva pislogok át a konkurrens hajóra (ahol szintén beugrózom néha).  De azért jólérzem magam, sok új helyet és embert megismertem, és frankókat merülünk.

Múlthéten volt egy tökjó spontán kis hétvégénk, amikoris felszaladtunk péntek este Palmasba, és két koncerten is résztvettünk (Dani gitározott a New York Taxiban, aztán Kuba Ház, mindenféle zenék, kedves hangulat, és Andikáék búcsúbulija, hüphüpp, mégis inkább BP-et választották), a buli vége valamikor hajnal háromkor az utca kövezetén ücsörögve Neuroticot gitározokkal ért véget… A hostelban aludtunk, de túl korán kidobtak minket, úgyhogy kialvatlan, de mosolygós másnaposan indultunk vissza délre, és kicsit odaszagoltunk a Gay Pride-ra, amit továbbra is imádok, a néhány pucér segget leszámítva olyan az egész, mintha gyerekbuli lenne, minden eszméletlenül színes, csillogó, mosolygós. Felelősségünk teljes tudatában innen sikerült időben elindulnunk haza (taps-taps), a küldetésünk ugyanis az volt, hogy még napnyugta előtt áthorgonyozzunk a mostani helyünkre, aholis két hetet tervezünk eltölteni, ugyanis itt beugrózom most. Így a kocsit vissza is adtam a tulajdonosának, minek ugye, ha csónakkal járok melózni. (Az eddig itt és így eltöltött 10 nap tökéletesen meg is győzött arról, hogy kell az autó igenis.)

Mióta egyébként itt vagyunk Anfin, Dávid unalmában megvarrogatta a fővitorlát. Persze ő szereti így mondani, valójában ketten varrtuk meg, de azért néha varrogatta egyedül is. Úgy indult, hogy még Arguineguinben említette egy új szomszéd (fura srác), hogy ő nagy vitorlavarró specialista ésakkor, mint jószomszédi szokás, mondtuk neki, igazán megtaníthatná a tudományt, mire azt felelte, hogy pár gramm hasisért hajlandó rá. Kicsit csodálkoztunk, ugyanis megszoktuk, hogy mindig ingyen segítgetünk egymásnak, meg aztán nincs is hasisunk, de azért mondtuk, okés, majd szerzünk. De végül párszor volt nálunk aztán vacsizni, iszogatni, és jobban öszebarátkoztunk, úgyhogy amikor egyik nap műgyantázta a hajóját belül, és olyan büdös volt nála, hogy nem bírt megmaradni, hozzánk menekült, és bedobta, hogy na, megmutatja, hogy kell. Úgyhogy leszedték a vitorlát a srácok, és elkezdték a foltozást. Utána nélküle folytattuk, általában olyan rendszerben, hogy én bemászok a sátrat képző vitorla alá, és úgy szúrom vissza a tűt alulról. Dávid mondta is, micsoda remek varrógép vagyunk így mi ketten! Szóval 10 nap után el is készült, most kicsit foltoska, de legalább nem fog tovább szakadni, elvileg.

Aztán volt még az, hogy Dávid egyik nap bedobálta a száraz kenyér maradékot a víz lakóinak, és észrevette, hogy ehető méretű halak jönnek rá, úgyhogy beüzemelte a pecabotot, amivel eddig még sosem volt szerencsénk, és estig összefogdosott öt fincsi kis halat vacsira! Kicsit sajnáltam őket, fogalmam sincs, miért jobban, mint a halasnál megvásárolt sorstársakat, de azért menő volt a friss halvacsi, és szerencsére jómagam az elfogás/kivégzés alatt nem is voltam itthon, úgyhogy némileg tiszta a lelkiismeretem.

Különben nagyon vacak ittlenni Anfin, a fehérhomokos puccos kis paradicsomban, mert egyrészt nincsenek jófej haverkodós szomszédaink, másrészt az öböl valamiért nem szeret minket, és hiába okoskodunk folyton a horgonyzással, pár nap után mindig újra keresztbe állunk a hullámokon, ésakkor minden csattog, puffog, lepotyog. Vizet csak illegálisan tudunk tölteni, ráadásul egész nap megy a jetski, party boat őrület, hangos és zavaró. Szóval alig várjuk, hogy hazatérjünk kedves kis Arguineguinünkbe. Napersze én már megint mindjárt megőrülök, ha nem utazunk valahová, de egyelőre szeretnénk egy kis pénzt felhalmozni az indulásig… Türelem, nyugalom, satöbbi (fogyóban).

Mostanában egyébként az alkalmazkodáson gondolkozom. Hogy jó-e az, ha az ember akaratlanul is alkalmazkodik a környezetéhez. Sétálunk Dáviddal, én mesélek (persze), egyszercsak azon kapom magam, hogy lihegek. Megkérem, ne loholjon már (szokásos műsor). Ilyenkor fancsali pofával eltúlzott lassú tipegésre vált, én végre kifújom magam, és így megyünk kb öt percig, amikorra is elfelejtődik az egész, ő újra felveszi a neki normális tempót, én pedig észrevétlenül is átveszem, és megy minden elölről. Amíg be nem durcázok, és szándékosan, erőltetve megpróbálok úgy sétálni, ahogy nekem kényelmes. Konkrétan nehezemre esik, de ha direkt erre figyelek, meg bírom csinálni. Ő meg persze észre sem veszi, egyre jobban lehagy.
Pedig azt szoktam képzelni magamról, hogy tök erős, makacs és öntörvényű lény vagyok, holott még sétálni sem bírok úgy, ahogy nekem jó, csak ahogy a másiknak, mellettem. Szóval ezen gondolkozom mostanság. Meg egy csomó minden máson is, persze, de mindent úgysem bírok ide leírni. De ezúttal megígérem, hogy mostantól is jó ritkán fogok jelentkezni, amíg nem lesz új inverter, vagy új laptop, működő internet, vagy valami ilyesmi.