Itt ülök egy harmincötfős szafari hajón, huszadmagammal. Az utolsó bátor menekültek. Angolok, németek, hong kongiak, amerikaiak, satöbbi. Még olasz is van! Az unokatesója koronás, kórházban bár, de jól van. Ő az első ismerősöm, aki tényleg ismer valakit, aki elkapta. Mármint, aki elkapta és tudjuk is róla. Lehet, hogy már énis elkaptam. Lehet, hogy csak a kollégám…
Szóval itt vagyunk 5 nap, 5 éjszakát a hajón. Közös zuhanyzók, 2-3-4 ágyas kabinok. Este, ha gitározás-éneklés van a tetőn, körbeadjuk a rumos üveget. Röhögünk, hogy tartsuk be az előírásokat, aztán körbemegy egy jó nyálas spangli is. A magam részéről, bár semmi racionális érvem nincs, biztos vagyok benne, hogy mind túl fogjuk élni, mégis megértem az otthonülő aggódókat.
Itt mindenki csak a határzárak, repterek, vízumok miatt izgul. Senkise tudja, mit tegyen. Hazamenjen, maradjon…? Döntéseket kell hoznunk, megjósolhatatlan körülmények mellett. Nem könnyű, utólag majd már persze egyszerűbb lesz okosnak lenni.
Nekem picit könnyebb, nincs hova hazamennem, így a maradást választom. (Látom, ahogy Anyu erre felhorkan, ide bármikor jöhetsz. Tudom, köszi, puszi!)
Nem lesz meló, elfogy a pénz, bezárnak a boltok, a thai katonaság kajajegyet oszt majd, de nem nekünk, farangoknak, éhezni fogunk, mindenki megfertőződik, mert csak itt nincs karantén, és járnak kelnek a turisták, aztán a kórházak se fogadnak majd, hisz semmi gyüttmentek vagyunk, stb. Ez is lehet.
Vagy, hogy nemlesz az egészből semmi komoly, mert olyan a klíma, mert erős az immunrendszerünk, mert mázlink van..kitudja. Lecseng az egész 1-2 hónap alatt, és találok valami munkát a környéken, vagy globális válság jő, és apokaliptikus mozijelenetekben találjuk magunkat hamarosan, amint szakadt rongyokban mocskosan poroszkálunk a kihalt utcákon, patkányokra vadászva ebédre… Lutri az egész, csak remélni tudom a legjobbakat! Nektek is!
vakuvillan 