Az új kéglim még újabb matracán alszik a régi pasim, van ilyen, igy alakult. Kiraktam reggel a fészbukra a memoryt, hogy két éve vagyunk Indonéziában, mire este rámirt, hogy koccintunk-e erre, én meg mentem persze, mégmindig nem tudok nemet mondani, aztán elég őrült éjszaka kerekedett belőle, táncoltunk sokat, mindenféle pasik akartak felszedni, akkor szájoncsókolt mindenki előtt, és feltalálta az új jelszót: 2 apartments, 1 heart… Amikor kijöttünk a klubból, és megpróbáltam felmászni a motoromra, azt mondta, inkább hazavisz, mire megjegyeztem, hogy valszeg ő nálam is rosszabb állapotban van, és hogy hivjunk inkább taxit… Dehogy, minden oké, hazavisz. Szóval mentünk gyökkettővel, majd egyszercsak rájöttem, hogy rossz úton vagyunk (még csak kétszer mentem haza az új lakásomba, és nem igazán figyeltem), de nem voltunk messze, úgyhogy az összevissza körözés helyett azt találtuk ki, hogy leparkolunk itt, ahol vagyunk és hazasétálunk. Igy is lett, romantikus kéz a kézben séta haza, boldog otthonos összebújós alvás. Na, de reggelre kelve, ahogyan az szokás, átgondoltam az estét, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol hagytuk a motorom. Mire Esteban felébredt, már nagyon röhögtem, hogy milyen büszkék voltunk magunkra tegnap este, mennyi mindent elértünk itt két év alatt, cégtulajdonos-managerek vagyunk, egyfolytában visszatért ezt a motivum, hogy két év, két lakás, két motor… De hol lehet?!
Az Indonéz parlamenti választások napján körbe robogóztam a faluban, mert csakúgy a szokásos utamon a meló felé, észrevettem, hogy csomó kis sátrat húztak fel az éj leple alatt, ami előtt/körül ünneplőbe öltözött emberek várakoznak, ácsorognak, és amikor lefékeztem megfigyelni, mi lehet ez, leesett, hogy ez bizony a szavazófülke, körzetenként. Igy aztán ebédszünetben feltámadt bennem a kiváncsisag, és körüljártam, hol hogyan is néz ez ki. Már eleve vicces volt, hogy 5 nappal korábban úgynevezett “quiet day” volt, csendes nap, amit nálunk kampánycsendnek hivnak, ha jol emlékszem, de mivel itt az embereknek annyi különböző vallása, hagyománya és hiedelme van, az átlagember hamar belezavarodik, sőt, akár olykor szivesen is kavarja ezeket össze, kénye és kedve szerint, szóval naná, hogy ezt is teljesen máshogy értelmezték a helyiek. (Ide vágó sztori, mikor egy full muszlim kollégám magyarázta egyszer régen fennhangon egy amerikai turistának, hogy húsvétkor ők miért is diétáznak. Igaz, épp egybeesett a ramadámmal is, de ez semennyire sem zavarta őt meg abban, hogy elmondja, “easter is very important also for us, is the end of the rainy season, the time of the rice harvesting and good period to get back to eat less meet, and more healthy-light food, like fried rice with vegetables”. Ezt a saját fülemmel hallottam, és hogy ne röhögjem el magam, gyorsan inkább elsomfordáltam, mielőtt felcsendült volna a kérdés, mi köze a muszlimoknak Jézus feltámadásához… (az angol szöveg: “a húsvét nekünk is nagyon fontos, ez az esős évszak vége, a rizs szüret ideje, és ideális időpont visszatérni a könnyű egészséges ételekhez, kevesebb hús, sok piritott zöldséges rizs”)
Szóval a szintén muszlim (egyébként sörözni és csajozni igen kedvelő) kollégám azt mondta a csendes napról, hogy ez az 5 nappal a nemzeti ünnep (értsd választások napja) előtti olyan nap, amikor el kell vonulni gondolkozni a jövőn, ha lehet nem inni és nem használni mobiltelefont.
Szóval akkor tudtam meg, hogy a választások napja nemzeti ünnep, és ami csak lehet zárva tart, és aki csak teheti nem dolgozik. Már csak azért sem, mert a lakhely szerinti körzetben kell szavazni és az a legtöbb embernek igencsak messze esik a munkahelyétől.
Na, ez volt az előzmény, amit meg akartam mutatni, amit itt láttam a kisvárosban, hogy az emberek tényleg tök fontos napnak élték meg, felöltöztek szépen, szertartásosan gyűltek össze a szavazófülkéknél, ami persze tök lepattant sátrak tömege, de az csak a szokásos indó-sztiló, de tényleg napokig mindenki erről beszélt, pedig általában a politika itt nem nagyon téma. Szóval lőttem pár fotót, eredetileg ezt akartam csak feltölteni ide. Most még ki kell találnom, hogyan kell ezt teknikailag kivitelezni…
Az elmúlt egy évemnek négy időszámitása lett mostanra (majdnem minden betűt sikerült megtalálnom, kivéve a hosszú i-t: tudja valaki, merre található?).
-Boldog vagyok Estebannal
-Boldogtalan vagyok Estebannal
-Boldogtalan vagyok Esteban nélkül
-(és végre!) Boldog vagyok nélküle
Volt benne meló, és néha azt hittem, sosem lesz ennek vége, igazán nem vagyok jó szenvedésből, valójában nem vagyok hozzászokva (mondhatnám úgy is, szerencsés kis életem van). Amikor elköltöztem tőle, azzal, hogy megpróbáljuk megjavitani az életvitelünket, én tényleg azt gondoltam, hogy ezt próbáljuk (naiv kis hülye, mondhatnátok, sőt, mondom énis immár utólag), és egy csomó energiát fektettem abba, hogy csupa pozitivitást sugározzak. Estére otthon összeomlottam, és hónapokig sirva aludtam el, rettenetes álmok gyötörtek, és kétóránként felébredtem, majd karikás szemmel indultam reggel újra mosolyogni, mig ő csak egyre sértettebb és undokabb lett, megbántódott szent férfiúi önbecsülése, és közben a melóban is egyre több gondja akadt, azon a részlegen, ahol én épp nem voltam/vagyok jelen. Szóval, ahogy mondani szokás, a baj nem járt egyedül hozzá sem, otthagyta a csaja, és kitúrták a nagynehezen kiharcolt booking poziciójából, amire alapozta a jövőjét (vagyis eleinte a jövőnket, amiért tulajdonképpen feláldozta a kapcsolatunkat, hiába magyaráztam, hogy engem nem a fényes jövő érdekel, hanem a ma esti boldogságom). Szóval mig én a kapcsolatunk után siránkoztam, ő meg egyre frusztráltabb lett, lassan elkezdett kitisztulni a fejemben a (rózsaszin) kép, és rájöttem, hogy nem is akarom én ezt már visszacsinálni. Ebben nagy segitség volt, hogy három hétre leléptem innen a faluból, utazgatni a Balázsékkal, ami igazán jót tett, leszoktam a pityergésről, tökjól kezdtem el aludni, messzebbről jobban ráláttam a dolgaimra, és rájöttem, milyen is vagyok valójában, ha nem épp a karrierista pasimnak akarok megfelelni. (Köszi Balázs!) Úgyhogy Bajoba visszatérve végre kerestem egy hosszútávú rendes kéglit, mert eddig átmeneti nyimnyamm szállásokon vártam, hogy majd visszaköltözöm a közös otthounkba, ha megjön a pasim esze, és most már csak pár hetet kell itt az odúban kihúznom, hogy egy fényes, kikötőre néző hatalmas kéglibe költözzek, ahol főzni fogok, és egészségesen élni a nemsokára felbukkanó új szerelmemmel (haha, végülis még ráér, kiélvezem kicsit az önismereti túrát). Tényleg jó sokat tanultam magamról (meg kapcsolatokról és a felnőtt világról), kicsit büszke is vagyok, hogy nem szaladtam világgá (ez is tervben volt néha, sőt elég sokszor, vagy nem is tervben, csak mint a kedvenc megoldásaim egyike, ha valahol nem jó, le kell lépni, felmerült naponta – vagy naponta többször is, néha félóránként). De mérlegeltem, hogy imádom ezt a munkám, és már a falut, és a szigetemet is egészen megszerettem, van pár szórakoztató jó haverom itt, és Komodo maga a megtestesült álmom, igy sikerült kitartóan lebeszélnem magam a nyúlcipőről. Persze lehet, hogy cak átmenetileg, a helyzet bármikor újra megváltozhat. Egyelőre úgy érzem, a nehezén bőven túl vagyok, kibirtam, sőt, fejlődtem tőle, most már miért ne maradnék..?
Hamarosan beindul a szezon, sokkal többet leszek kint a hajón, mint tavaly, a személyzetünk szuperül ki lett képezve az elmúlt évben, és immár majdhogynem önjáró a bolt. Itt-ott picit ránézünk, és működik szinte magától. Végre elkezdem majd használni a tavaly év végén megvásárolt bonyolult vizalatti kamerám, kitanulom, hogyan is kéne vele tényleg fényképezni, és csomót leszek fiatal, vidám búvárok között a világ egyik legjobb merülőhelyén, a saját bázisom saját hajóján. Végülis tökjó az egész, kár, hogy Esteban elrontotta az élet fontosabb felét, de mit van mit tenni, show must go on!
Holnaputan Raja Ampatra megyek! Ez a nev az emberek 99 szazalekanak nem mond abszolute semmit, mig a buvarok 99 szazalekanak epp ellenkezoleg: a kotelezo helyszin. En kb miota az eszemet tudom (najo, ez kamu, szoval miota buvarkodom, nem meg ez sem igaz, miota buvarokkal beszelgetek, szoval jo tizenpar eve, mittomen, olyan mintha mindigis) vagytam eljutni erre a helyre. Ez egy kicsit olyan, mint a mandarinfish. Nem emlekszem, mikor es hol lattam eloszor rola fotot, videot, leirast?, de arra emlekszem, hogy joval a nagy buvarkarrierem elott mar tudtam rola, hogy van egy ilyen hal. Es aztan lenyomtam tizezer merulest, olyan helyeken, ahol egyaltalan nincs mandarinfish, de mindig tudtam, hogy egyszer majd leszek olyan helyen is. Es aztan vegre Indonezia, na itt mar van, bar itt sem mindenhol, es bar elsore nem is jutott eszembe, de egyszercsak valahogy felmerult a tema, es mondtak a divemasterek, majd megyunk oda is, ahol lesz, egyelore meg nincs. Azutan mar orulten vartam, es kerdezgettem, ott vagyunk-e mar, de nem voltunk meg, vagy nem mondtak, vagy nem kerdeztem, mar nem emlekszem. Csak arra emlekszem, hogy biztos voltam benne, hogy ugy fogom latni, mint (majdnem) minden ilyen elso hires cuccot, hogy valaki megmutatja. Esakkor egy tanuloval bajmolodva, egyszercsak kiszurtam. Ez egy nagyon pici hal, es altalaban szornyen felenk elbujos is, igyaztan kb teljes csodanak szamitott, hogy a tanuloval benazva megis eszrevettem, de ott volt, meglattam, es nem volt ido elerzekenyulni sem, hanem csak a tanulomhoz fordulni, hogy, gyere csak ide, es nezd meg ezt a halacskat. Mutatta, hogy latta, oke, s kb ugy volt vele mint minden mas hallal, amit addig megmutattam neki. Nemo, raja, polip, murena, meg egy ilyen szines kis bizbasz, neki aztan holt mindegy volt. En meg arra gondoltam, hogy te fucking mazlista, a harmadik meruleseden latod az en almaim halat, amire huszoniksz eve varok. Namindegy, ezt ugyse lehet igy sem elmeselni, sem megerteni. Vissza Rajara. Mint merulohely, ez egy legenda. De! Valojaban Papuahoz tartozik, ami viszont meg joval a buvarkodas elotti egyik egzotikus emleku hely a fejemben, ami meg azelott egett be az agyamba, hogy lett volna foldrajz ora a suliban. Ha jol emlekszem, eletem elso legnagyobb csalodasa volt a foci. Asszem negyedikben jott be, de en mar akkor ket eve mast sem csinaltam, mint atlaszokat es foldgomboket bamultam, Afrika, Azsia es ilyen konyveket bujtam, vakterkepen kepes voltam bejelolni mongoliat, vagy barmi furasagot es alig vartam, hogy vegre legyen egy ilyen hivatalos tantargy is, amibol tuti szupersztar leszek. Nos, az elso evben majdnem megvagtak belole, nem tudtam bemagolni hany kilo kokszot termel mako, vagy mittomen mar melyik kibaszott nyomorusagos iparvaros a dunantulon. Mindenesetre elenken elt bennem a szoke , de afrikai gondor haju, orran atfurt palcikan logo hatalmas karikaval a keprol ram nezo papuai fiatalember, halasz landzsaval a kezeben. Szoval volt Afrika, mint egy eszmeletlen izgalmas nagy egesz, aztan Borneo es Papua, mint gyermekkorom legvadabb almainak helyszine (mindez persze a hateves korom ota odavissza rajongott sziuk/apacsok prerije es Sziklas hegysege utan, mert az Orok!). Esakkor most mondjam, de dicsekves nelkul, hogy szinte mar csak Papua volt hatra? Vagy elotte meg meseljem el bonuszkent azt is, hogy volt az az allatos tarsasjatek, amiben az orvos medve volt a kedvencem (hiszterikus lettem, ha az a kartya masnal kotott ki, pedig alacsony volt a pontszama is, tesom mindig szivesen elcserelte az asztal alatt valami dragabbra), es amikor ket eve Borneon voltunk, egyszercsak leesett, hogy az ott latott (es amugy orakig iszonyu szorakoztato) sunbeam beard maga az orvos medve? Nem akarok nagyzolni itt az utazasaimmal, de igy volt, baromira boldogga tett, amikor rajottem. Na, megint vissza Raja Ampatra. Az itteni elso hajonkon az volt a terv, hogy ket-harom evig fogunk dolgozni, fel ev Komodo, fel ev Raja (nagyjabol, meg a jarulekos koztes terepek). Es aztan 1 honappal a Raja szezon elott leptunk le rola, es azota is fajt erte a szivem, de mondogattuk, hogy majdcsak eljutunk oda, innen mar csak egy kopes (minden relativ, par ezer kilometer mar csak). Szoval aztan telt-mult az elet, es most egy olyan bazist igazgatunk, aminek a testverbazisa Rajan van. Gyertek barmikor, hat persze, mi egy csalad vagyunk. Feleve mondjuk, hogy majd novemberben, ha csendesebb lesz a szezon, atmegyunk vegre, es juhuuu, megminden.
Erre oktoberben osszeveszunk, elkoltozok, siras-rivas, nemmegyunk mi mar sehova spleen.
Multheten dontottem ugy, hogy ebbol eleg. Igazabol pont ugy ossze is jott minden, hogy kell a Raja bazisnak uj reklam, es mivel szegrol vegrol en lettem a botcsinalta szocmedia munkas, valahogy egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy repjejgyet veszek, es megyek korbefotozni a raja bazist. Ha oszinte akarok lenni, egyszerre faj baromira, hogy nem a pasimmal megyek, masreszrol meg olyan izgatott es boldog vagyok, hogy vasarnap ott leszek a dzsungelban, hogy alig birok magammal.
Ha majd kibekulunk, elmegyunk egyszer egyutt is! Vagy elmegyunk mashova. Vagy sosem bekulunk ki, de az uj pasimat tuti elviszem majd egyszer. Esetleg orokre egyedul maradok, es felevente rajara jarok majd, kapja be az osszes hulye! Kb ezek az opciok, es ja, hiaba dumaltam a Bandival, meg mindig nem allitottuk be az ekezeteket, bocsanat, remelem igyis ertheto a szoveg.
Volt egy nagyon furcsa éjszakám. Vagyis egy csomó, mostanában, remélem nem kattanok be (nyilván nem, tök kiegyensúlyozott és erős vagyok), mindenesetre a fáraszto 4 oras felebredeseken es zavaros almokon tul, ez igazan furcsa volt. (eddig birtam bekopizni az osszes ekezetet, bocsi, itt van par, tegyetek hozza magatoknak: É é á ó ú ő ö)
Igazabol ugy irtam le eloszor, hogy volt egy nagyon furcsa almom, es persze biztos is vagyok benne, hogy alom volt, de az a fajta ijesztoen valosagos, hogy amikor felebredtem egybol arra gondoltam, hogy ez nem alom volt, na, de ha nem alom, akkor mi a franc? Szoval alom volt.
A kislampam egett a szobaban es en tisztan lattam, hogy ott all az agyam mellett egy pont ugyanolyan kislany, mint en voltam olyan 9-10 eves koromban. Vagy talan 12. Meg a farmerdzsekimre is raismertem (Anyu varrta, nagyon sokaig hordtam), feher vacak triko, valami indianos alternativos bornyaklanc a nyakamban, a hajam fesuletlen (mint mindig, akarcsak a nemregiben kinott bazinagy uj fogaim, amik nem fertek el a szamban rendesen, ezert osszevissza alltak), es olyan vidam volt ez a kislany, mint tenyleg voltam is altalaban, csupa energia es joszivuseg, valami adaz komiszsaggal elegyitve. Ez a komiszabb enje csodalkozott ram, ahogy meglatott az agyban a parnam kore tekeredve, kicsit elpuhult negyven kozepi maganyos nokent, egy legkevesbe sem otthonos szobaban, es ahogy felfogtam, hogy ott van es engem nez, egybol belevagott, hogy aszongya baromira nem igy kepzeltelek.
Es korbemutatott a szobaban, ami szanalmasnak hatott az o szemevel nezve, pedig Oceanra nez, sot a toredekeben sajat hajomra is nez. Es bar a szobaban alig valami az enyem, megis egy csomot fizettem erte a sajat penzembol, valamiert ez az egesz ot, vagyis az akkori engem mindez megsem nyugozte le, hanem azt sugallta ezzel a nem igy kepzelessel, hogy hol van a ferj, a gyerek, de legalabb a szexi kethetente mindig mas szereto, vagy a prerin lovaglas, az artista karrier, a minden percet elvezni kell elet, hol van a nagy kutya, amit neki bezzeg sosem engedtek, de nekem mar barmikor lehetne, miert olelem a parnat ilyen gorcsosen, miert izzadok, ha megy a legkondi, es miert fazom kozben megis.
Vissza kellett olvasnom a sajat utolso blogbejegyzesem, hogy mikor es mit irtam utoljara, annyira regen volt, es annyira kevesse emlekezetes. Lett egy uj laptopom (evek nelkulozese utan), es ugy dontottem, hogy ujrakezdem.
Kezdjuk ujra, kezdjuk ujra! – enekelte a pasim egy idoben allandoan, bar nem leven romantikazo alkat, az eletunkre, helyszinekre, munkakra ertette legtobbszor. Most epp ugy vagyunk, hogy akar ujra is kezdhetnenk jo par mindent.
Ja, es bocsanat, majd legkozelebbre kitalalom, hogy kell a magyar ekezeteket beallitani (tuti be lehet valahol!).
De hol is vagyok most? Ott tartottam, amikor masfel eve megerkeztunk Balira es elkezdtunk a nagy puccos hajon dolgozni, amin fel evet becsulettel le is toltottunk, bar en hetente egyszer biztosan fel akartam mondani, de annyira sokat fizettek, es annyira le voltunk gatyasodva, plusz annyira jok voltak a merulesek is, sot, meg a tarsasagot is szerettuk, szoval kitoltuk, amig birtuk. Igazabol csak a fonokot nem birtuk (hogy, hogy nem), es amikor kezdett nagyon irritalo lenni, pluszban meg az is kiderult, hogy allandoan hazudozott es a munkavallaloi vizumunkat is elsunnyogta, na akkor vegre tenyleg leleptunk. Kivetelesen sok penzunk volt, igy nem hajtott a tatar, arra gondoltunk, hogy pihenunk kicsit Balin, lassan elkezdunk uj melo utan nezni, de semmi kapkodas, tenyleg jot akarunk, stb. Igy kivettunk egy keglit egy honapra, azt tervezve, hogy akar annal tovabb is maradunk, de mar ket het mulva uton voltunk Borneo fele megnezni egy allasajanlatot (amirol en elore tudtam, hogy hulyeseg lesz, de mivel Borneo gyerekkori almom volt, es a pasim nem utazgat olyan konnyeden, mint en, viszont ha melorol van szo, rogton egybol motivalt lesz, igy eladtam neki ezt a sotet tervet), igy lett egy majdnem egy honapos nyaralasunk, road trippel, dzsungellal, orangutayekkal, meg minden, imadtam, talan a legjobb nyaralasunk volt.
A nyaralas kozben kaptunk egy ajanlatot Komodora, igeretesnek tunt, igy visszatertunk Indoneziaba, es elkezdtunk managelni egy kis liveaboard ceget, de a szomszed 4 honappal kesobb atcsabitott magahoz egy lenyegesen jobb ajanlattal, igy kivivva az utca felhaborodasat, es eloidezve egy minihaborut elozo fonokeinkkel, vegulis immar lassan 8 honapja igazgatjuk a Scuba Republic eletet. A kedelyek is hamar lecsillapodtak, mint tudjuk, minden csoda 3 napig tart. Most tokjo, nincs fonokunk, partnerek lettunk a cegben, egeszen jol fejlodunk, szoval lesz ebbol jo penz is egyszer majd, bar az elso fel ev tulajdonkeppen rengeteg fejfajassal es felujitassal jart, mostanra kezd letisztulni, es mostanra kb megtalaltuk a megfelelo embereket is, akiket nagyjabol mar kikepeztunk, hogy alkalmasak legyenek egyutt dolgozni, es mar minden majdnem automatikusan mukodik, ha nincs semmi komplikacio (na de komplikacio persze mindig van 4 hajoval es 30+ dolgozoval). Meg egy ev, es hatradolhetunk (talan). De lehet, hogy nem is akarunk teljesen hatradolni, csak felig… Vegulis kicsit vicces, hogy egy muszlim orszagban csomo marcona kinezetu hajolegenyseg nevez bossnak egy szoke magyar csajt.
Uj es rovidtavu almom elkezdeni vegre a vizalatti fotozast, most, hogy mar a szerkesztesbe picit belejottem, es merulnom sem kell mar mindennap kezdokkel, csak egy jo kamera, jo lampa es csomo ido kell ahhoz, hogy regi elkepzelesem a buvar nyugdijas letrol kozelebb kerulhessen a megvalositashoz. TG7, varlak!!
Hol kezdjem újra majdnem egy év után? Nagyon sokszor akartam már újra írni, volt is miről bőven, de valahogy eltompulóban az agyam. Hat hete még úgy volt, hogy nemsokára egy baromi unalmas resortban fogok kikötni, és na, majd akkor ott újrakezdem, sőt, könyvet írok, meg a szokásos nagy elhatározások! Nos, nem így lett, de mivel ez a laptopom már kizárólag wordpadként működik, úgy döntöttem, ha már sikerült beállítani (nekem, egyedül!) a magyar billentyűzetet (azzal írok indonéz neveket egy angol nyelvű doksiba egyébként), szóval na, felfrissítem gyorsan az elmúlt év eseményeit is.
Ez a felgyorsított verzió lesz, mint amikor évek telnek el egy filmben egy negyven másodperces, félhomályos háttérzenés jelenetben. Thaiföldről a két hét budapesti oltásturizmus után Szardíniára mentem nyári szezonra. Sok finom sajt és vörösbor. Aztán két hét Berlinben, pasim nővérének külvárosi kéglijében, ahonnan együtt repültünk Cozumelre, bár még csak nekem volt munkaajánlatom, de tudtuk, hogy lesz hamar neki is. Lett is, utálta, így legalább rápörgött a páros munka ajánlatok kutatására. Fel is vettek minket az unalmasnak, de kényelmesnek ígérkező maldív melóra, de rögtön azután, hogy ennek örömére felmondtunk Mexikóban, és lefoglaltuk a kaliforniai nyaralásnak tervezett újabb oltástripre szóló repjegyeket, az a meló megszűnt. Szerencsére volt még kető másik talonban, így az egész lerövidített nyaralás interjúkból, pénz számolgatásból, tervezésből és nyugtalankodásból állt tulajdonképpen. De azért a negyvenkettedik szülinapomat a fókákkal töltöttem a Csendes Óceán partján, és arra épp elég volt ez a kiruccanás, hogy megbizonyosodjak róla, Kalifornia épp anyira menő, mint ahogy elképzeltem (sajnos, fűzné hozzá az uram, mert amennyire király, annyira drága is, vagy még talán annál is inkább). Na, végül meglett az álommeló, egy indonéz csodahajón, igazi retró fahajó gyönyörűség, ennek minden nyűgjével. Innen, a kabinból írok most. Az idejutásunkat jól elnyújtottuk, több, mint két hétig utaztunk, Cozumelről picit a túlpartra, felfedezni a Yucatán csodáit, majd a maja birodalomból Mexikóvárosba (talán az egész út legnagyobb meglepetése: épp az ellenkezője volt, mint vártuk, a húszmilliós metropolisz tiszta, zöld, kényelmes és kellemes). Majdnem pont fél év Mexikózás után Los Angeles felé hagytuk el az országot (sajnos sokkal rövidebb időnk maradt rá, mint én szerettem volna, na, de majd egyszer, máskor), és aztán végre, keresztül a Csendes Óceánon Japánon és Szingapúron át megérkeztünk Balira. Ma már több, mint két hete vagyunk a szigeten, ebből kilencedik napja a hajón, ami az otthonunk és munkahelyünk lesz a következő hosszabb időre (persze semmi sincs kőbe vésve, és bármikor máshogy is gondolhatjuk, de a jelenlegi elképzelésünk három év, minimum). Meglátjuk.
A hajó nem működött az elmúlt két évben, ugyebár nem volt turizmus, így most a szárazdokkolás utáni úgynevezett utolsó simítások zajlanak (sajnos még mindig csiszolás-festés rész is van benne, bár a terv szerint nem lenne már, de hát melyik hajó készül el időre?), plusz mindenféle gépek, és csövek és rendszerek installálása, amivel mi nem sok mindent tudunk kezdeni, de mivel mi manageljük majd ezt a hajót a következő években, jó, ha itt vagyunk, látjuk mit cserélnek ki, ki mihez ért, minek a szakembere, és egyáltalán a jelenlétünkkel motiváljuk a kedves személyzetünket, hogy ne egész nap az árnyékban heverésszenek, hanem haladjanak előre a dolgok. Főnök attitűd. Plusz persze máris fizetésért tesszük ezt a látványos semmit, ami tulképpen azért már jól fog jönni húsz nap múlva, ennyi fzetés nélküli kiköltekezős utazgatás után. Egyelőre mindenki nagyon kedves, Bali szerelem volt első látásra, pedig hány évig ágáltam, hogy csak ide ne jöjjek, annyira túl népszerűnek tűnt a szememben, hogy bármi más indonéz sziget jobban érdekelt, mint Bali. Persze még mindig alig van turista, lehet, hogy azért ilyen nagyon kellemes.
Szóval a menetrend most az lesz, hogy április tíz körül (na erre kíváncsi leszek!) kihajózunk, csak a legénység, és a hajó tulaja meg a felesége, és egy úgynevezett teszt tripet futunk, Baliról egészen a Komodo nemzeti parkig (ahol a sárkányok élnek, és ahonnan aztán indul az öszes tripünk, fél évig), szépen lassan, meg-megállva, merülgetve, mindent aprólékosan kipróbálva. Kell aludnunk, meg zuhanyoznunk az összes kabinban, kell merülnünk a legtöbb jó helyen, meg kell kóstolnunk az összes kaját, piát, ésatöbbi. “Kell.” Ez eredetileg 12 nap lett volna, de minden nap minden újabb bonyodalomnál úgy érzem, egyre rövidül az erre maradó idő, szóval szerintem végül kb egy hét lesz. Ezután április végén indul a biznisz, az első trip ugyan még csak félig lesz tele, de az már éles, és utána lesz még kettő, ami Komodoról indul. Majd 3 hét szünet, amikor is visszatérünk Balira, és az előreláthatólag millió feljegyzett hibát lesz időnk kijavítani. Azután kereken egy évig minden teljesen full house, úgyhogy pikpakk eltelik majd az idő a következő szárazdokkig, és a jól megérdemelt szabadságunkig. A merülés nagyjából fél év Komodo és fél év Raja ampat, persze az áthajózós átfedésekkel, amit egy huszonkét napos maratoni trip hidal át. Na, erre is baromi kíváncsi vagyok!
Részletekről és hangulatokról talán majd legközelebb írok (remélem nem egy év múlva megint), csak most még annyira zavaros és új minden, plusz annyira hihetetlen is, hogy egyelőre várok vele.
Szóval eltelt majdnem két év (szeptemberben lenne, de az már majdnem itt van), és úgy távozom, ahogy jöttem: egyedül a phuket reptéren, félelmekkel és várakozásokkal. Két évvel ezelőtti énem egy egészen másiknak tűnik, de csak most, hogy visszanézek rá, menet közben végig azt hittem, ugyanolyan vagyok. Sokmindenben változtam, de főleg sokminden változott a világban. Azt a fajta “ugyan már, átrepülök és ha nem jó, megyek tovább” mentalitást , ami leginkább meghatározott az elmúlt tizenpár évemben, egyszerűen elpusztította a járvány. Konkrétan az is félelmet kelt bennem, hogy nem egy kontinensen vagyunk a pasimmal, így aztán hosszú időre is elszeparálhatnak minket a rendeletek. De mint már máskor is írtam, a legtöbben bátornak gondolnak, pedig félek. Persze lehet, hogy mégis bátor is vagyok, mert bár félek, mégis megyek. Bárcsak ne is félnék akkor meg. Minek?
Most írok amúgy életemben először repülőn (ha jól emléxem). És most először repültem át úgy Phukettől Bangkokig, hogy végig tudom, mit látok lent, konkrétan szigetek, hegyek, tavak és utak neveit. Nem is vettem észre, mikor ismertem ki ennyire Thaiföldet. Vagy legalábbis ezt a kis ezer kilométeres szeletkéjét. Különben máris rettentően hiányzik a mocim, annyira jókat csavarogtam/-tunk vele. És gondolom, ez az érzés Budapesten, meg Szardínián csak fokozódni fog. Egyel több ok lesz valóban visszatérni. A legutolsó, jelenlegi (huszonhatodik verzió) megállapodásunk szerint ugyanis visszatérek ugyanide novemberben. Persze mindketten tudjuk, hogy addig még bármi lehet máshogy, de kellett valami bíztatóbbat mondani, mint, hogy pá kis aranyom.
Különben az, hogy egy ilyen felnőttesebb pasival élek (éltem?) együtt, olyan, mintha két teljesen ellentétes dolgot váltott volna ki belőlem: az egyik, hogy váratlanul énis felnőttem, és elkezdtem a felelősségteljesebb, megfontoltabb döntések irányába mozdulni, másrészről meg, mintha tinédzserré lettem volna, aki lázadni szeretne a a felelősségteljesebb, megfontoltabb döntéseket hozó pasija (és önmaga) ellen. Izgatottan várom, hogy végül melyik új én győz a harcban. Vagy ez minden rendes, igazi felnőttel is így van? Mind vágynak néha meghozni azt az idóta döntést, amit végül keresztülvisznek, akkoris, ha tudják, nem kellett volna, és olykor mindezt még élvezik is? Lehetséges, hogy nincsenek is igazi felnőttek..? Remélem egyébként, hogy lehetséges.
Szóval a döntések: amikor tavaly márciusban már látszott, hogy ez a pandémia dolog komolyabb lesz, mint addig sejtettük, volt egy ugyanilyen szitu, mint az elmúlt 1 hónapunk, amikoris úgy kellett döntéseket hoznunk, hogy kompromisszumos is legyen, előrelátó is legyen, meg persze a tények is eléggé megalapozatlannak tűntek, ígyaztán lehetőleg teljesen földhözragadt is legyen ez a terv. Akkor ő mondta, hogy azonnal(!) haza kell mennünk Európába, én pedig, hogy semmiféleképpen nem kéne oda mennünk, amiből az lett, hogy összeírtuk, melyikre mik az érveink, mik a félelmeink, és végül amikor kiderült, hogy szerinte rövidesen kajajegy-rendszer lesz, és mi, nemkívánatos külföldiek ebből biztosan kimaradunk, akkor sikerült az ittmaradást annyival elérni, hogy vettünk egy gázfőzőt, és felstócoltunk rizst, szárazbabot, konzerveket, és tésztát. (Ezek azóta is otthon porosodnak, de legalább kávét főztünk minden nap többször is.) A mostani döntés jóval érzelmibb alapon mozgott, ugyanis most én akartam menni, ő pedig maradni (eszméletlen ez a biztonságra törekvési vágy benne), és a menésre kizárólag olyan érveim voltak, amiket egy unatkozó feleség mond. Bár Thaiföld végtelenül jól bánt velünk, és az egész járványból csak a szigorításaik voltak érezhetőek, egyszercsak ez is olyan fojtogatónak tűnt, főleg, ha Európára néztünk, ahol már maszk nélkül, beoltva ölelkeztek a tömegek a teraszokon, mi meg minden egyes közértben vett sörhöz meg kellett tudnunk, hány fokos a homlokunk, és időközben a mosoly országa is szép csendben egy szomorú, frusztrált, aggódó csődtömeggé változott. Khao Lakon amúgysem szoktak tömegek lenni, de a szezon (vagy mi, ez az eleve furcsa, szezonnak alig nevezhető valami) végeztével konkrétan kutya sem járt, félórás motorozási körön belül 5 étterem maradt nyitva, melyben 20 féle kaját ismételhettünk volna jövő novemberig
Amikor Bangkok felé buszoztam, még nem tudtam, hogy aznap este már Sisaketen alszom majd, a Cambodia-Laos határtól pár kilométerre, egy lepattant hotel forró szobájában, amit jóreménységgel telve egy hónapra előre ki is fizettem.
Bangkokba állásinterjúra indultam, bár benne volt a pakliban, hogy azonnali kezdés, ha jól sikerül, de ennyire azonnalira azért nem számítottam. Khao Lakról délután fél 6-kor indultam (az indulást megelőző estét, és napot inkább fedje jótékony homály, nem volt vidám, sőt, oltári szenvedés, és még az utolsó félórában, totál összepakolva is bármelyik percben meggondolhattam volna magam, úgy voltunk), Esteban feltett a buszra, és integetett, míg el nem tűntem teljesen, leghátul ültem, és épp megszakadt a szívem, de volt már ilyen, és lesz is még, tudom, hogy kell túlélni (vagyis hát nem tudom, de mindig valahogy túlélem, ebből a tapasztalatból indulok ki). Szóval Bangkokba kora reggel érkeztem, a buszon töltött pár órás megszakított alvások után frissen, üdén, lement a félórás rapidinterjú, és azon kaptam magam, hogy az ultra kedves ügyintézőlánnyal máris a reptér felé suhanunk, és az egyórás belföldi trip után már visz is be a suliba, ahol nagyon kell a tanár mostazonnal, Thaiföld legészakkeletibb és egyben legcsóróbb megyéjének egy ördögsegglyuka szintű városkájában. Bemutatott a kollégáknak, a koordinátor átadta az órarendem, másnap 8.30 kezdés, aztán szélnek eresztettek. Félálomban kolbászoltam körbe-körbe, a sikeresség érzését jócskán feülmúlta magányom és elveszettségem, csak aludni akartam napokig, hetekig, hónapokig, hibernáljanak le, míg el nem múlik ez a rémálom, és mehetek vissza merülni a halacskáimmal! Na, de ehelyett megtaláltam ezt a lepattant kis hotelt, ahol a recepciós két kulcs között vacilálva végül mégis a 333-as szobáét nyomta a kezembe (ami külön jóérzéssel töltött el , mert gyerekkorom óta a 3-as a kedvenc számom), ledobtam a cuccaim, elmentem szépruhát venni (konzervatív, unalmas dresszkód uralja a sulit), majd végre ettem is, és hazakúsztam a szobába, hogy namostaztán végre jól kialszom magam. Nem sikerült, óriási vihar kerekedett, és a szokatlan hangok, árnyak egy elég nyomi éjszakát eredményeztek.
Sebaj, másnap beslattyogtam a suliba, és bár teljes szívemből rettegtem az első órától (főleg, mert tinédzserek voltak, nem pedig az általam elképzelt cuki foghíjas kis bamba thai gyerekek), a kollégáknak és általában senkinek sem mutattam, mosolyogtam, és magabiztosnak álcáztam magam, pedig semmivel sem készültem, úgy gondoltam, most improvizálok, és megismerkedünk, aztán, ha túlélem a csütörtök-pénteket, akkor majd hétvégén kitalálom a hogyan továbbját. Túléltem, és még péntek este összeírtam vagy 6-8 játék ötletet, amit majd még ki kell dolgozni, de alkalmas lehet a kissrácok szórakoztató nyelvtanulására.Egy nagy csalónak érzem itt magam, mint valami RejtőJenő kalandor, aki hirtelen orvos köpenybe bújik és agyműtéteket végez, pedig valójában csak egy kikötői csavargó, de egy valamit nagyon biztosan elhatároztam: akárhogyan alakul is, a gyerekeknek nem fogok semmi kárt, vagy nehézséget okozni, se stressz, se megszégyenítés, sem különösebb elvárások, csak kellemesen együtt töltött idő, és számukra is érdekes és hasznos tudás. A nyelvtanulás különbenis mostoha ága az állami suliknak, megmondta a koordinátor előre, hogy ez a legkevésbé fontos tárgy, ne adjunk házifeladatot, és nincs buktatás, alapból mindenki átmegy. Hát így fordulhat elő, hogy végül minden turistával foglalkozó cég külföldieket alkalmaz, vagy, ha nem, a recepciósod nem fog tudni angolul…
Szóval eltelt egy hét, ma reggel kerültem vissza ugyanahhoz az osztályhoz, akiknél rettegve először bemutatkoztam egy hete, és most ezen elgondolkoztam, hogy milyen sokat tanultam máris, csak egy hét alatt. Már nagyjából tudom, mivel lehet ébren tartani őket (zene, mozi, kaja, fiúklányok téma), kábé megszoktam és elfogadtam, hogy MINDIG lesz valaki, aki a telefonját nyomkodja és szarik rám, már nem félek keresztülvágni a focizó srácok körén, mert tudom, hogy felfüggesztik a rúgást és tisztelettudóan fejet hajtanak köszönésképpen, és már nem tiltakozom, ha kiugrik a padból a legbambább gyerek, hogy letörölje helyettem a táblát, amit én firkáltam össze.
Üdvözlet a paradicsomból! Igazából elég hullámzó a hangulatom, naponta több hullámvölgybe és hegyre érkezem, pont, mint amikor jól kiúszok a parttól messzire, és csak felfekszem a vízre, lihegek és nézem a felhőket, vagy a kék eget, vagy ha kicsit felemelem a fejem, a hegyek zöld dzsungelét is látom, szóval ott himbálózok le és fel, mint pompom a fán, olyankor mindig boldog vagyok, teljesen, és önfeledten. Aztán, ha hozzáér valami a lábamhoz, vagy a karomhoz, jól beparázok, és kisprintelek a partra, egyedül vagyok, néha órákig senki sem jár arra, ha felfalna egy órisákígyó, senki se tudna róla, csak ő, meg én.
Szóval amúgy nem rossz itt, ezer dolgot csináltunk az elmúlt semmittevős hat hónapban. (Úristen, tényleg hat hónapja ülünk itt? Szerintem több, mint húsz éve nem volt olyan, hogy ennyi ideig ne dolgoztam volna!) Mik történtek? Legelőszöris végre igazán megismerkedtem a pasival, akivel tulajdonképpen már vagy három hónapja éltünk együtt, de mégis csak pár hetente egy-egy napot találkoztunk. Pazar volt, órákat, napokat beszélgettünk át. Pont ráértünk, idill volt, rengeteget ittunk, csakúgy otthon a teraszon, elegánsan, bögrékből bort. Nappal néztük a kert élővilágát, madarak, mókusok, fák, virágok, gyümölcsök, gekkók, kígyók-békák jöttek-mentek. Még nagyon sok barátunk volt itt ekkoriban, és tömegmozgalmat indítottam el a strandra járási hagyománnyal, valamiért, számomra felfgohatatlan okból kifolyólag ez az egyszerű és nagyszerű időtöltés sosem volt képben errefelé. Igaz, búvároktatók vagyunk mind, örülünk, ha a szabadnapunk szárazon telik. De a hirtelen ránkszakadt óriási szabadidő átfordította ezt valamiféle “minden nap kell a kontaktus a vízzel”-vallássá, és különben testmozgásnak is a legideálisabb. Szóval eleinte mindig meghirdettem, melyik beachre megyek, és lassan elkezdtek az emberek csatlakozni, de aztán kialakult, hogy délután 3 és 5 között mindig ugyanott vagyunk, néha naplementéig, meg azon is túl, és már nem kellett üzengetni, csak lemenni a partra, és egyre többen és többen voltunk, frizbi, labda, néha sörök, volt aki csak sétált, vagy olvasott, voltak, akikkel olyan messzire kiúsztunk, hogy alig bírtunk visszatérni, és versenyeztünk, és minden csupa napfény és csillogás volt. A pasim szinte sosem jött, nem strand típus, és szerintem az is benne volt, hogy legyen napi pár óra, ami mindekttőnknek csak az övé. Megtanultam három labdával zsonglőrködni, hetekig gyakoroltam, élmény volt. Szuperbarna és szuperszőke voltam, kiváló formában. Hiába ittunk és ettünk rengeteget, a sok partozás mindezt pikpakk felemészti. Ételosztásokon és part takarításokon önkénteskedtem, minden thai megtanulta a nevem végre.
Voltak rosszabb napok, a covid időszak elején napról napra jöttek a szigorítások. Csak a legvégén tudtuk meg, hogy elvileg a parton sem szabadott volna lenni, de szerencsére a mi megyénk elég lazán élte túl az egészet (már amennyire mondhatjuk, hogy már túléltük), szóval soha senki sem szólt ránk. Nem is volt ott senki más persze.
Szóval a hullámvölgyek olyanokról szóltak (a mindennapi nemtudjuk mi lesz velünk elhanyagolható parája mellett), hogy egyik nap minden étterem bezárt, és csak elviteles helyek maradtak. Oké, vettünk pát műanyag dobozt, és itthon ettünk. Aztán alkoholtilalom lett, a boltok sem árulhattak szeszkót. Minden ilyet úgy tettek közzé, hogy mondjuk felreppent a pletyka, hogy ez lesz, hitetlenkedés, aztán másnap megírta az újság, hogy holnaptól ez lesz, és kénytelenek voltunk elhinni. Aznap minden bolt televolt alkoholt felvásárló farangokkal. Elvileg egy hónapra tervezték, szóval kiszámoltuk mennyi borra van szükségünk, rádobtunk pár litert, biztos, ami biztos, plusz egy üveg rum, egy üveg gin, egy üveg vodka, és egy rekesz sör. Röhögtünk mindenen, aztán az alkoholtilalom 2 hónap lett, de közben már megtaláltuk a boltot, ahol illegálban, fekete zacskóban azért kaphatsz mindent…
Kialakultak az olasz estek, az egyetlen házban, amit olasz-francia barátaink közösen béreltek, aminek rendes konyhája volt, sőt, medencéje is a kertben. Hetente ott gyűltünk össze, illegális paszta főzésekre, medencében spanglizásra, nagy titkos mulatozásokra. Olyan volt picit, mint Lénárd Római kalandjaiban a háború alatt. Ha valakinek volt teája (itt alkohol), összegyűltek, megfőzték, élvezték a luxust, a helyzetről beszélgettek. Egyszer kijött a rendőrség is, de elbújtunk odabent, és aztán egy ideig nem mertünk újra összeülni. Ez is elmúlt. Elkezdődtek a lazítások. Éttermek nyitottak meg, megyék között lehetett már utazni, végül a kocsmák, és a maradék.
Minden hétre jutott egy búcsúbuli, lassan elkezdtek hazaszállingózni az emberek.
A covid legelején elhagyta a helyszínt a legfélősebbje, ők szívták meg a legjobban, káosz volt az összes reptéren és a járatokat úgy törölgették és módosítgatták, mint ahogy kimarad egy, a hetes buszok közül… Minden barátunk hazajutását végigkísértük, üzenetekben, fotókból tájékozódtunk, hogyan ülnek napokig Dohában, hogyan várnak Bangkokban, hogyan vesznek és buknak el több ezer eurós repjegyeket, hogy végre nagynehezen hazajussanak a jól megérdemelt karanténjukba. Mindegyikük megbánta, mindegyikük sírt, hogy mennyire jó lenne inkább itt lenni. Nálunk ez (az első hét pánikja után) fel sem merült, tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk, és maradunk, amíg csak lehet. Nem bántam meg.
Mi történt még? Voltunk 3 hetet egy önkéntes korallzátony építésen, végig extra csípő thai kaját kaptunk, és emeleteságyakon aludtunk, de paradicsom volt, szó szerint, Paradise Beach Hotel nevű helyen volt a szállás. Szóval három és fél hónap Khao Lak után végre kimozdultunk, merültünk, együtt voltunk újra egy csomó emberrel, vidám volt (és persze fárasztó). Aztán autót béreltünk, és körbeutaztuk az országot. Hatezer kilométert mentünk 3 hét alatt, az összes megyében voltunk, furcsa szállásokon aludtunk, kaptunk kaját útmenti árusoktól, véletlen szülinapokba csöppentünk, minőségi élőzenés klubokat találtunk, voltunk a nagyvárosban, voltunk vidéki tanyán, ültettünk rizst, átgázoltunk útonálló majmok seregén, veszekedtünk, kibékültünk, úsztunk, hegyetmásztunk, meg minden. Aztán hazaértünk, és azóta fel és le, fel és le. Nem maradt itt már szinte senki. Van, hogy mi ketten vagyunk a Gekkóban a két pultossal. Van, hogy egyedül iszunk itthon. Van, hogy szülinapja van valakinek, és összejövünk huszan. Van, hogy szörfös fesztivál van, és fél Bangkok ide utazik, hogy együtt táncoljunk, mindent felejtve. A húsz bungalós komplexumban, ahol lakunk, mindössze kettő foglalt. Az egyikben mi lakunk, a másikban kedves szomszédunk (hat házzal lejebbről), akivel minden másod-harmadnap több órás reggeli kávé szeánszaink vannak, ahol mindenről szó esik, de főleg zenéről és halakról.
Felejthetetlen időszak lesz ez, abban biztos vagyok, és még most is, hogy épp a hullámvölgyben vagyok, azt gondolom, jó döntés volt itt maradni, jó lenne tudni itt maradni, és hogy hálás vagyok, amiért pont itt ért ez az egész. Nem lehetett volna jobb sehol sem, és senki mással sem. De ha menni kell, menni kell, biztos vagyok benne, hogy ezután is valami csodás történik majd velem, mint mindig, mert az életem valójában csodás, és ezen semmiféle hatalom semmiféle szabályozása nem fog változtatni.
vakuvillan 