Az egyik (ez rövidebb), amikor a reptéren hosszas papírozás, fertőtlenítés, ujjlenyomatozás, passport robotba scannelés ésatöbbi után végre egyszercsak odaértünk a nagy amesz lobogós ablakhoz, ahol már csak megnézték és beleplecsnizték…, és a csávó rutinból megkérdezte, hogy hány napig, milyen célból, meg ilyenek, a végén visszaadta az útlevelet és azt mondta széles vigyorral „you’re awesome, have a nice stay in the US!”. Ettől valahogy tökre megjött a kedvem az egészhez (mondjuk volt már elég, mire eddig eljutottam is).
A másik már nem Amerikában történt, hanem a Miami gép Brüsszelbe érkezésekor. Ugyanis amint kibaktattunk a folyosókon (már eleve olyan másmilyen légkör volt, nem amerikai, aminek persze a fél év távollét után én kifejezetten örültem, de tényleg benne volt a levegőben, és az amcsik is egyből kiszagolhatták), szóval az egyik üvegajtóhoz érve megállt a sor. Merthogy az ajtó nem nyílt. Tök elöl voltunk, szinte a harmadikak a sorban, szóval láttuk, hogy nem nyílik, és az udvarias ameszok egyből megálltak, és várták, hogy biztos mindjárt jön a szakember. Nem jött. Izzadni és türelmetlenkedni kezdett mindenki, hátulról motoszkáláshullám indult felénk előre, majd végre megjelent egy dolgozó. Egy brüsszeli hatvan közeli nőci, odament és lehúzta a nyakában lógó kártyát az ajtó mellett, de az csak nem nyílt ki. Erre félreállt és várt. Valaki megkérdezte, mi a szitu, mire ő egyből felkapta a vizet és közölte, hogy nem tudja miért nem nyílik ki az ajtó. Erre mindenki türelmesen várt tovább, majd egy hasonló korú amerikai nő udvariasan megkérdezte, nem hívna-e segítséget, mert átszállása van, és fél, hogy lekési. A néni megint paprikásan közölte, hogy jó volna, ha nem mondaná meg neki senki, hogy mit csináljon, és hogy a segítség jő. Bár nem látta senki, hogy hívta volna… Volt egy lépcső mellettünk, persze kordonnal lezárva, mégis, a dolgozó egyszercsak felslisszolt rajta. Az amcsik kiborultak. Micsoda viselkedés, mért nem engednek minket is ki arra, és hogy velkám in the capital of Europe, és röhögés és felháborodás felváltva. Közben egy addig észre nem vett ajtó mellettünk egyszercsak kinyílt a falból. Szép lassan, nyikorogva, horrorfilmesen. Először mindenki azt hitte, megjött a segítség, félreálltunk hogy kinyílhasson, de amikor kinyílt, kiderült, hogy nem is ajtó, vagyis ajtó, de már nyitva van (a lépcsőhöz tartozhatott), és éppenhogy most kezd el becsukódni, szóval az ajtó mögött csak egy másik fal volt. Az amcsik már rémálmokat vizionáltak, meg hogy kandikamera és mi folyik itt… Aztán (szerintem negyedóra telhetett el) az egyik önként jelentkező hátraadta az infót, hogy mi van, mert úgy érezte, az lehetetlen, hogy akik hátul állnak, ne tudják meg, mi történik elöl.
Természetesen végül visszajött a pulyka néni, franciául mondott valamit a belgáknak, az amerikaiakra pillantást sem vetett, miközben valaki kívülről kinyitotta az ajtót, és kihömpölyögtünk, megkönnyebült sóhajok közepette.
Viselkedéstanulmányt folytattam közben, és leszűrtem pár tanulságot, amit most nem osztok meg veletek, mert akkor ti már nem tudjátok levonni a sajátotokat. Röviden: Európa öreg, Amerika ropogós friss. És ezzel nem mondtam egyikről sem jót és rosszat sem. (Imádom Európát, de nagyon tetszik/-ene Amerika is.)
vakuvillan 