Végre, három hónap itt tartózkodás után, melynek során kizárólag a melóhely, a szállásunk és a városközpont között mozogtunk (leszámítva azt, hogy kétszer Daniék elvittek egy másik városba, amiből ugyan csak pár utcát láttunk, de azért az jó volt), szóval most végre kitörtünk a rabságból, és nekivágtunk a régóta áhított kalandnak!
Ezt még akkor álmodtuk meg, amikor kifeküdtünk a pokróccal hullócsillagokat nézni. Hogy el kéne menni valahova kint aludni, mert azt hogy szeretjük. Akkor még nem tudtuk, hogy majd már az esős szeptemberben sikerül csak megvalósítani, de egyébként mázlink volt, éjjel, amíg kint aludtunk, pont nem esett. Vagyishát csak én aludtam, állítólag Dávid szúnyogokkal és holmi lámpafénnyel viaskodott hajnalig, utána meg valami képzeletbeli nyugdíjascsoport érkezett a partra, amíg én szunyókáltam a kapucnimba burkolózva. Na, hétkor persze már nem bírta tovább, és felébresztett, mondván, hogy esik az eső. Egyébként tényleg esett, de azért még aludtam volna…
Szóval a nagy terv az volt, hogy eljutunk valahogy a Sveta Nedjelja nevű településre, ahol azt a bort készítik, amit mindig veszünk a boltban, mert nagyon finom. Erre a helyre nem járnak buszok, valami keskeny szerpentinen lehet eljutni hozzá, egy ősrégi alagúton keresztül. Megnéztük a térképen, a szigetnek azon az oldalán van, amin mi is lakunk, viszont a legközelebbi település mégis a túlparton van (keskeny a sziget, ott kb 15 km), úgyhogy a szembeváros, Jelsa volt kiszemelve alvásra, és hogy majd onnan reggel át a kisfaluba. Így is lett. Csak annyi szépséghibája volt a túrának, hogy mikor péntek délután végeztünk a melóban és összeszedtük az egynapi cuccot (pléd, pulcsi, széldzseki, cipő, zokni, pénz), és indulásra készek voltunk, fekete felhők gyülekeztek az égen fenyegetőn. Nem baj, mondtuk, tudjuk, hogy csak el kell indulni, a dolgok megoldódnak úgyis. Szóval becaplattunk a városba, kinyomoztuk melyik busz megy Jelsába, és épp megvettük a várakozós útisört, amikor elkezdett esni. Meg nagyon villámlani. Hááát…elszántak voltunk, jusztse fordulunk vissza. A félórás buszúton végigélvezhettük a panoráma viharra című előadást. Pazar volt! Lesz, ami lesz! A buszról leszállva gyorsan vettünk még pár sört és bort, az mindent mindig segít túlélni, és vígan dohányozva vártuk egy boltív alatt, hogy eláll-e, vagy másféle csoda történik-e. Elállt. Kisétáltunk a fényes nyirkos utcákra, felfedeztünk egy poénos kis art galériát, ahol beszereztük Levendula-Man, a helyi hős képregénysorozatát, horvátul tanulási szándékkal. Egy kis utcai junkfood után kiballagtunk a semmibe, ahol egy kemping mellett megtaláltuk az ideálisnak vélt addigra felszáradt alvóhelyet és elszenderedtünk (vagyis én).
Reggel az eső végéig egy is parti kávézóban ittunk Lavazzákat, miközben a szemünk láttára landolt egy hidroplán! Akkoris egészen extrém lett volna, ha a másnapos kialvatlanság nem fokozza ezt, de így meg aztán… Leszállt, beállt a kis mólóhoz, emberek leszálltak róla, majd visszaúszott az öböl közepére és felszállt. Mi meg csak bámultunk.
Egyébként napokig bírnék ülni egy mediterrán kávézó teraszán, szóval nem volt semmi gond azzal a pár órával ott, kis robogók, esőkabátos biciklis bácsik, balkonokon kávéval ébredező emberkék és persze a harsogó zöld fák, és szürke lomha tenger kötötték le a figyelmünket. Na meg persze wifi is volt… Aztán elállt az eső, így mi is felkerekedtünk, és mire a város széléig elértünk, már a Nap is tűzött teljes erőből. Pont délben caplattunk az országúton, izzadtunk is rendesen, mégis bizakodva vigyorogtunk az előttünk tornyosuló hegyre. Egy bácsi hamarosan fel is vett minket és félútig vitt egy kábé 50 házból álló hegyi falucskáig, ahol, ha már így alakult, körbesétáltunk kicsit, aztán vissza az országútra, ahol újra meglepően gyorsan összeszedett minket egy cseh család, akik pont oda igyekeztek mint mi. Illetve nekik sem volt határozott tervük, meg nekünk sem annyira (nem bántuk volna, ha máshol lyukadunk ki végülis), így megbeszéltük, hogy elmegyünk addig a boros faluig, úgyis ott van az út vége.
Itt beültünk a partmenti étterembe kipróbálni a helyi borokat, meg falni valami igazán rendes kaját. Én két jókora tintahalat kaptam, Dávid pedig besteakezhetett végre. Közben újra esni kezdett, pedig épp kitaláltuk, hogy kipróbáljuk azt a félfüllel hallott hegyi utat, ami elvileg a mi partunkon maradva vág át a hegyen, és kizárólag azért van, hogy a tűzoltókocsik gyorsabban eljussanak ide vagy oda. Elvileg 17 kilométerre voltunk Hvartól, a lakhelyünktől, de ez a hegyi út csak 7-nek ígérkezett, onnan meg már kiért a szerpentinre, ahol jár a busz is. Szóval vállalhatónak tűnt, ha nem zuhog közben az eső. Belecsaptunk jó pár fröccs után, lesz, ami lesz. Megúsztuk egy csepp eső nélkül, az út lazább volt, mint én tartottam tőle, gyakorlatilag néha ment csak felfelé (főleg az elején), utána szinte végig csak kanyargott, komolyabb szintkülönbségek nélkül. Cserébe hatalmas vakító fehér sziklák és eldugott kis smaragdpartok szegélyezték utunkat, a már szinte megszokott mediterrán fenyőerdővel ötvözve. Egyszóval nagyon nem bántuk meg, hogy bevállaltuk. Három óra szájtáti séta után ki is lyukadtunk az országútra, ahol a buszt megelőzve egy helyi csávó eldobott minket Hvarig. Jó fáradtan estünk haza, fürdés, alvás, és másnap újra meló. Végre egy jól kihasznált szabadnap, mostantól igyekszünk majd még ilyesmiket csinálni, ahelyett, hogy átalusszuk. Bár néha az is tökjól esik…
vakuvillan 